2012. augusztus 7., kedd


Hello, kedveskéim! Bocsánatott kérek a késésért, de a pendrive-om ma ért haza... 

Más: 10.-től 19-ig nyaralni leszek, teát nem lesz friss.

Jó olvasást kívánok!


   Bakancsom eleje kis ferdítéssel egy merő porban úszott, melyet a murvás út pakolt rá jó egy kilométer megtétele alatt, mikorra már a hőn áhított buszmegállóm is megkeveredett egyszer csak a semmiből. Attól féltem hallucinálok a napokban történt sokkoló élmények átélése következtében. A megálló valóságos volt, teljes pompájában csillogott a nap hőmentes, aranyszínű csíkjaiban. A várakozó koszosan, szeméttel telve árválkodott leszakadni készülő öreg, dohos faüléseivel. Fikarcnyi lehetőséget sem láttam arra, hogy a szúette fa bármiféle súly általi terhelést képes lenne megtartani, ezért inkább az oldalt meredező fémváznak dőltem, amit azonnal megbántam. Amellett, hogy a fém hideg volt még pókháló szövődmények is lógtak le itt-ott, melyek csak egy bizonyos fényben vált észrevehetővé a szemfüles szemek számára.
   A percek egyre jobban múlottak, de a várt közlekedőeszköz valószínű lerobbanhatott. Csupán egy autót láttam elhaladni iszonyatos sebességgel az ellentétes irányba. Nyilván sofőre is tudta, hogy innen, erről az átkozott vidékről célszerű minél gyorsabban távozni. Jól tette! A Nap fényes korongja fokozatosan lejjebb- és lejjebb süllyedt a boltozaton. Már kezdtek bekúszni a halvány rózsaszín és erős, szinte pirosas narancs árnyalatú szakaszok az aljára. Művészként csodálatos látvány volt, ám jelen esetben nem művész voltam, hanem egy teljesen összezavarodott és megfogalmazhatatlanul elfáradt, eltévedt lányka.
   A láthatáron egy busz távoli alakja körvonalazódott ki. Megtörtént a mesebéli csoda! A tizenhármas járat nagy zajjal fékezett le a felszállóhely előtt. Egy irdatlan nagy pöffenés, amit a végítéletét járó autóbusz megterhelt motora erőszakoskodott ki magából és az ajtó is szétnyitódott kisebb nyekergések közepette.

-          Jó estét – köszöntem illedelmesen. – Egy jegyet kérnék Lafayette-be.
-          Jó estét önnek is kisasszony – viszonozta a gesztust a meglepett buszsofőr. Valószínű nem nagy gyakorisággal történhetett vele hasonló, amiben semmi furcsaság sincs, hiszen az emberek felszállnak, meglengetik aktuális, vagy éppenséggel lejárt bérletüket és tovább kullognak helyet keresni szerény személyüknek. – Parancsoljon… három dollár lesz.
-          Tessék – túrtam bele nadrágom zsebébe, majd kis matatás után egy tízest nyomtam a markába. – Köszönöm! Visszajárót nem kérek – a férfi csendesen bólintott s odaadta jegyemet.

   Elindultam, és az első szabad helyre letettem magam, miután megkérdeztem egy szimpatikusnak látszó öreg nénit, hogy megengedi-e.

-          Elnézést szabad ez a hely?
-          Persze kedveském, gyere csak – mosolygott szelíden fekete keretes szemüvege mögül.
-          Köszönöm!

   Az idős asszony apró termettel és karcsú alkattal rendelkezett. Kifakult haja, szép fehéres színben fénylett. Ritka esetnek számított, mikor valaki ilyen szépen őszült meg, hogy még jól is állt. Az éltes korú asszony felett tagadhatatlanul eljártak az évek, mégis vékony ráncai finom eleganciával ruházták fel a hatvanas évei végén, illetve a hetvenes évei elején járható agg hölgyet. Tincsei laza kontyban tekeredtek feje búbján, ellenben egy árva hajszál sem merte felbontani az összetartó egységet. Korának megfelelő egyben csinos öltözéket viselt; egy egyszerű halványkék kosztümöt és egy ugyancsak egyszerű fekete félcipőt. Karján arany óra ékeskedett, mely visszaverte a beszűrődő sugarakat. Az óra ugyan megviseltségről árulkodott, mégis ellátta az öreg nénit egyfajta gazdagságot sugalló előkelőséggel.

-          Bocsánat – szólítottam meg újfent. – Lenne szíves szólni, ha Lafayette-be érünk, hogyha elaludnék?
-          Nagyon szívesen, drágám! Mindig örömmel tölt el, mikor tehetek valamit az ifjúságért. Mellesleg biztos lehetsz benne, hogy felkeltelek, mivel vén csontjaimmal együtt én is ott szállok le.
-          Köszönöm szépen.
-          Mondd csak drágám, csak nem a barátod látogattad meg?

   – Mért van mindenkinek ilyen minimum tíz pontos kérdése? Van rajtam egy tábla, vagy mi, ami azt hirdeti, hogy bátran kérdezz, majd úgyis kiötlök egy gyors választ és még el is fogod hinni? Skayla, te egy kész főnyeremény vagy, sosem tudlak megunni, újabb- és újabb ámulatokba vagy képes ejteni… Mondhatni várom az új, töménytelen hülyeségeidet! – csevegtem el magammal egy kellemes délutáni tea mellett. – Na, jó, ez már beteges!

-          Nem – válaszoltam. – Egy barátnőmnél – tulajdonképpen az is lehetne – aludtam…
-          Ó, iskola helyett… Milyen izgalmas! Ugyan, minek tanulni, igaz? – csúszott feljebb szája széle, ezzel felfedve az öreg hölgy bájos mosolyát. – Meg tudlak érteni, a te korodban számomra is a fiúk jelentettek többet és nem holmi házi feladat! – halványzöld szemei szinte új életre kaptak a múlt felemlegetése közben. – Áruld el ennek az éltes korú öregasszonynak – hajolt közelebb, hogy ne hallhassák a közelünkben „tanyázók” magánbeszélgetésünk – ez a kabát véletlenül sem a barátodé, mert hát… mi tagadás jócskán csak bő rád, mert azt kétlem, hogy a barátnőd adta kölcsön – kacsintott érdeklődéssel telt szempárával.
-          Nos… hát… – hebegtem-habogtam. – Tényleg nem az enyém… egy fiúé – feleltem őszintén.
-          Tudtam én! A szép lányok sosem szenvednek hiányt udvarlóból – csillant fel újra írisze. – Helyes, igaz?
-          Igen – mondtam némivel halkabban. – Nem is kicsit!

   – A saját barátnőimmel képtelen vagyok beszélni a potenciális pasi jelöltemről – Ó, kislány hova gondolsz, ez már most veszett ügy –, de egy idegen, idős, kissé hóbortos asszonynak minden gond és probléma nélkül kikotyogom a dolgokat – Ez aztán dicséretre méltó!

-          Ó, igen… a tinédzser kornál nincs szebb… Átszórakozott iskolás évek, elfelejthetetlen bulik, hű, vagy éppen hűtlen barátok és nagy szerelmek, illetve viharos szakítások. Ezeket az éveket meg kell becsülni… Ha rám hallgatsz drágám, amit megtehetsz, azt habozásmentesen tedd meg! A következményekkel ne is törődj, mert, ha egyszer elhalasztasz valamit, arra többet lehet, hogy nem lesz esélyed!

   – Mondani könnyű, a megvalósítással már akadnak gondok meg lehetősen nagy számban…

-          Tudom, tudom mondani könnyű, de hidd el, ha most nem, máskor sosem!
-          Köszönöm… Megfogadom a tanácsát – vagy nem… Ez a jövő rejtélye lesz!

   Az út hátra levő részében a téma más vizekre terelődött át, aminek különösen örültem, bár a nyugdíjas klub új programtervezetéről nem igen tudtam nyilatkozni a legnagyobb erőfeszítések árán sem. Se a klubban énekelt népdalokról, ugyanis a címük hallatán sem körvonalazódott ki a fejemben egy értelmes gondolat, amit hozzáfűzhettem volna társalgásunkhoz. Szerencsére a néni ettől függetlenül is halálos nyugodtsággal locsogott tovább az idegesítő szomszédjáról, a megtébolyult kutyáról, akiről, mint később kiderült a barátnőjéé, Aphrodité-é, a borzasztó modorú ételhordó alkalmazottról, a kertben növő kiutálhatatlan gazról és legvégül az unokájáékról.
   Állandó beszédkényszerével együtt is megkedveltem a „vén csontos” öreg nénit, aki sosem felejt el süteményt sütni a vendégeinek, még, akkor sem, hogyha idő híján van. Nem volt különösebb bajom a „vén szatyrokkal”, viszont olykor-olykor összeakadt az ember egy-két kiállhatatlan jellemű vénséggel, akik botjukkal hadonászva, nyálat köpködve kiabáltak kerítésük védelméből a „huligánok” után. Értem én, hogy az idősek ragaszkodnak a régi dolgokhoz és nehezen viselik a változást és már úgy, igazán változtatni is képtelenek, de könyörgöm, mért baj az, ha a fiatalok jól érzik magukat és egy kicsit hangosabban nevetnek a kelleténél? Elvégre nem dobom be az ablakát kővel, nem taposom agyon a virágait, nem ijesztgetem odaadó házi kedvencét, és ami a legfontosabb nem fenyegetem meg, ahogy néhány „laza csávó” teszi.
   Körülbelül háromnegyed óra zötykölődés után a busz megállt a Lafayette-i pályaudvaron, ami ugyan nagyobb volt, mint egy szűk sikátor, ám legalább annyira elhagyatott. Hirtelen apró fogalmam sem volt róla, hogy mégis miért pont itt élünk, ha anyám utálja az ő általa istenháta mögöttinek titulált városokat, amik simán beillhetnének falunak is félrebeszélés nélkül. Valószínűleg ez is egy olyan kósza, egyúttal megmagyarázhatatlan gondolat, amire sosem fogom megkapni a tényleges, valós választ – mármint, akkor, ha megkérdezném. De úgyse nyitom ki a szám! Ennyire ismerem már magam! 
   Tehát, miután leszálltam a kedves Dorothy Lewin-nel, ismertebb nevén Dory nénivel, aki további hasznos tanácsokkal látott el az élet minden területét körülölelve utunk szinte azonnal kettészakadt; ő ment jobbra, én, pedig balra. Sajnáltam is, meg nem is! Egy részem már torkig volt a néni bölcsességeivel, a másik felem, viszont kifejezetten jól szórakozott az elhangzottakon, sőt mondhatni igényelte az újabb, elmés megjegyzéseket, melyeket a néni még meghatározhatatlan ideig képes lett volna boncolgatni. Búcsúzóul Dory néni „megdobott” a telefonszámával és a lakcímével, ha esetleg arra tévednék és beszélgetni szeretnék valaki olyannal, aki ezeken egyszer már keresztülment. – Hálás kösz!

   Oké, nevetséges, de tényleg eltévedtem, vagyis hát valamilyen őrült feltételezésből kifolyólag abban a hitben éltem, hogy a Kossuth Street-en lakok, méghozzá a tizenkettes szám alatt – ahol mellékesen Meggie (Megan) lakott édesanyjával és annak pasijával, egy menő ügyvéddel. Nem talált! Amint odaértem személyesen is szembesültem a ténnyel miszerint itt barátnőm él, amióta csak ismerem. – Ez ügyes volt Kayla – nálad nagyobb kajlát keresve sem találnék… Jó, hogy vagy nekem! – nyugtáztam.
   Fogalmam sincs hány óra lehetett, egy biztos késő, nagyon késő. Figyelembe véve, hogy az égbolt gyakorlatilag fekete szint öltött magára, pont olyat, mint azon a bizonyos szerdai napon, az irodalom szakkör után. Ugyan – olyan – hideg nem volt, vagy csak én nem éreztem a kabát vastag anyagából kikövetkeztethetően, így úgynevezett nyugdíjas tempóban „lassúztam” a Flower-Fruit Street (FFS) irányába. Sosem értettem, hogy miből adódóan lett ez az utca neve. Szóval ráérősen baktattam hazafelé a néma utcák vesztő rengetegén keresztül. Túlzottan nem néztem meg, hogy pontosan hol és mi mellett haladok el, hiszen világ életemben ebben a „porfészekben” mulattam az időm. Imádtam az aprócska, felettébb népes várost az utolsó dohos és – mi tagadás – húgy szagú sikátorával. Volt egyfajta sajátos, nem éppen mesebéli varázsa, de tagadhatatlanul rendelkezett valami egyediséggel, ami szerethetővé varázsolta. Csak mentem amerre lábaim vittek, minden komolyabb irányítás és korrigálás nélkül engedelmeskedtem akaratuknak. 

   Az utcánkban még égtek a lámpák fényköröket dobálva a járdára s az úttestre. Sejtettem, hogy már jócskán az estét tapossuk, pontosabban az este és éjszaka vékony határvonalát. Sacperkábé tíz előtt, vagy után lehettünk egy kicsivel. Körbe tekintettem a néptelen utcán; csupán egy szomszédunk ablakán láttam halovány fényt kivillanni. Emlékezetem szerint valami újgazdag pasasé volt a kétszintes villa, akiről azt rebesgették, hogy hetente váltogatja a barátnőit. Persze ez a környékbelieket meglehetősen zavarta s felháborodásuknak napi, kétnapi gyakorisággal hangot adtak. Az én véleményem szimplán két mondat volt erről a nőfaló hapekról: Jól van. Egészségére! Őszintén, valahogy nem tudott fogalakoztatni huszonéves szomszédom magánélete. Az csak rá meg a barátnőire tartozott, senki másra. 
   Kovácsoltvas kapunk természetesen zárva volt – amióta apám lelécelt, anyám félelemérzete triplájára ugrott, így sokat adott a biztonságra. Ami jó és érthető volt, ellenben az állandó kerítésmászás egyre kellemetlenebbé vált. – Egyszer kiszúr egy szomszéd, vagy csak erre császkál egy járókelő és nekem végem – pörgettem át agyamon a lehető összes lehetőséget, amiben betörőnek vélhetnek. – Gyönyörű lesz, mondhatom! – kapaszkodtam fel a „tákolmány” tetejére, majd egy lendítéssel átdobtam testem a vaskapu tetején ágaskodó szúrófegyvernek is beillő hegyes kis, az építészeti stílust legjobban jellemző remekmű felett. Hatalmas zajjal landoltam, akár a macska, lét lábon a megszáradt, ropogó avarban. Bakancsomnak már mit sem számított az újabb réteg rárakódott szenny. A jobbot a balhoz csaptam, némi portól megszabadulva, majd csendes léptekkel a jól bevált hátsóbejáratot céloztam meg.

   Feltűnésmentesen sikerült fellopakodnom a szobámba, bár csábogató volt az ötlet, hogy esetleg oda is felmászhatnék. – Legközelebb! – egyeztem meg a másik Skayla-val. Nyekkenés nélkül zártam magamra masszív, tömör faajtóm, melyen a fekete lakkréteg továbbra sem kezdett rohamos mállásba. Óvintézkedésim teljesen fölöslegesnek bizonyultak, mivel a csönd szinte fülsértő hallgatásba merült, vagyis Adele cica, vagy aludt, vagy dolgozott. Tisztában voltam vele, hogy anyámnak tudnia kéne, hogy épségben megkerült, de nem vitt rá a lélek, inkább egy kiadós szunya mellett érveltem. Kihámoztam magam a fekete kabátból, amit a „ritkán használt” szekrénybe rejtettem egy vállfára akasztva. Az hiányzott csak volna, hogy Grace mama kiszúrja, aztán hosszas magyarázatott követeljen. Ezért jobb döntésnek tűnt a kabát létezését eltitkolni.
   Átcaplattam külön bejáratú fürdőmbe, majd kis híján hanyatt vágódtam egy igencsak csúszós darabnak hála. – Megan – gondoltam, miután megpillantottam a rózsaszín, maximum hasig érő selyem darabot. – Mért kell minden cuccomat, amit tetszik neked szanaszét hordanod a szobám környékén? – emeltem fel a felsőt egy fáradt mosoly társaságában. – Ah… – hajítottam egy kosárba, ami szennyes gyűjtőként funkcionált, mivel úgy véltem lehet, hogy már jó párszor átrongyoltam szegény, védtelen textílián, így ráférhet a mosógép jótékony programja.
   Lecincáltam magamról minden (meg)viselt ruhám, melyek szintén a rózsaszín „dög” sorsára jutottak. Beálltam a zuhanytálcára, majd amint körbezártam személyem üvegfalakkal kezem a meleg vizes csapra fonódott s a legforróbb eredmény elérése érdekében egészen addig csavartam a csapot, ameddig bírtam. A helység pillanatok alatt megtelt forró levegővel és párával. Majdnem csak fehér füst gomolygott a szobában. A víz hirtelen kezdett ömleni, méghozzá óriási sugárral, így elsőre vágta s perzselte a bőröm. Egész testemben valami fura bizsergés terjedt szét, de pár másodperc leforgása múltán megszoktam a hőfokot és egész kellemesnek véltem. Eztán következett a hideg zuhany, ezúttal a másik csapot tekertem el csutig. Felhevült testemre a fagyos cseppek, úgy hullottak, mintha jéggel dobáltak volna nyáron. Csípett és szúrt. A pára oszladozni látszott és én se szédültem már annyira, viszont a hőmérséklet csak lassú, vontatott tempóban csökkent fokról-fokra, ám egy idő után beállt egy normális középhőmérséklet, ami észhez térített. Rájöttem, hogy magától a víztől meg nem leszek makulátlan tiszta, tehát tusfürdő, majd sampon segítségével egy új, kicsit normálisabban kinéző tinédzsert faragtam az ásítozó Skayla Grace-ből. 
   Gőzöm sincs mit vártam a váltóvizes fürdéstől. Tán azt, hogy ez a kis kaland ráébreszt arra, hogy szálljak le a földre és tegyem azt, ami az én dolgom s ne egy olyan álmot kergessek, ami sosem válik valóra, mert bizony Izzy számomra egy álom volt. A legféltettebb, egyben a legnagyobb álmom – vagyis, akkor még ezt hittem. Számtalan eshetőség és lehetséges variáció megfordult a fejemben, bár legbelül én is jól tudtam, Izzy elvette a józaneszem puszta felbukkanásával. Ennek már elég indoknak kellett volna lennie, hogy tudatosuljon bennem; távol kell maradnom tőle! S lám nekem bravúrosan sikerült csak azért is összeakadnom vele, hogy bemutassam, milyen ostoba is tudok lenni. Lenyűgöző szerelmi vallomásomat már meg sem említve. – Ostoba vagy Skayla, ostoba! Ugyan mégis mit hittél, szépen mosolyogsz és beléd szeret… Nos, talán igen, talán nem!     
   Az önbizalom növelő tréningem után kerítettem egy fürdőköpenyt, amit testem köré tekertem, majd hajamat dörzsölve egy törölközővel a mosdókagyló fölötti tükörhöz léptem. A megmaradt gőzt egy mozdulattal tovaűztem s a tükör fényesen csillogó tükörképében álló, vizes hajú lányt kezdtem bámulni; arca sápadt volt, mint mindig, sötét szemei kifejezéstelenül, mondhatni üresen tekintettek le s vonásai, mintha megváltoztak volna – olyan más lett, olyan idegen –, nedves, még  csapzott frizurája elképesztő loknikba göndörödött tőle nem megszokott módon. 
   Eleget láttam!
  Leoltottam a fürdőben a villanyt, majd visszamentem a szobámba. Lehúztam a fekhelyemet fedő ágytakarót, aztán téglalap alakba összehajtogatva letettem a közelebbi tárolásra alkalmas helyre, egy fotelbe. Bemásztam a paplan alá, miközben a jobb kezemmel oldalra toltam azt a gigantikus mennyiségű párnát, amelyek általában csak díszként szolgáltak. Az álom hamarabb jött, mint azt vártam... Elég volt lehunynom a szemem és máris elragadott a képzeletvilága.

1 megjegyzés:

  1. Hali. Eliose Queen vagyok..van egy kis meglepetésem számodra :) Lesd meg
    http://dermesztovagy.blogspot.hu/2013/06/best-blog-dij.html

    VálaszTörlés