2012. augusztus 7., kedd


Hello, kedveskéim! Bocsánatott kérek a késésért, de a pendrive-om ma ért haza... 

Más: 10.-től 19-ig nyaralni leszek, teát nem lesz friss.

Jó olvasást kívánok!


   Bakancsom eleje kis ferdítéssel egy merő porban úszott, melyet a murvás út pakolt rá jó egy kilométer megtétele alatt, mikorra már a hőn áhított buszmegállóm is megkeveredett egyszer csak a semmiből. Attól féltem hallucinálok a napokban történt sokkoló élmények átélése következtében. A megálló valóságos volt, teljes pompájában csillogott a nap hőmentes, aranyszínű csíkjaiban. A várakozó koszosan, szeméttel telve árválkodott leszakadni készülő öreg, dohos faüléseivel. Fikarcnyi lehetőséget sem láttam arra, hogy a szúette fa bármiféle súly általi terhelést képes lenne megtartani, ezért inkább az oldalt meredező fémváznak dőltem, amit azonnal megbántam. Amellett, hogy a fém hideg volt még pókháló szövődmények is lógtak le itt-ott, melyek csak egy bizonyos fényben vált észrevehetővé a szemfüles szemek számára.
   A percek egyre jobban múlottak, de a várt közlekedőeszköz valószínű lerobbanhatott. Csupán egy autót láttam elhaladni iszonyatos sebességgel az ellentétes irányba. Nyilván sofőre is tudta, hogy innen, erről az átkozott vidékről célszerű minél gyorsabban távozni. Jól tette! A Nap fényes korongja fokozatosan lejjebb- és lejjebb süllyedt a boltozaton. Már kezdtek bekúszni a halvány rózsaszín és erős, szinte pirosas narancs árnyalatú szakaszok az aljára. Művészként csodálatos látvány volt, ám jelen esetben nem művész voltam, hanem egy teljesen összezavarodott és megfogalmazhatatlanul elfáradt, eltévedt lányka.
   A láthatáron egy busz távoli alakja körvonalazódott ki. Megtörtént a mesebéli csoda! A tizenhármas járat nagy zajjal fékezett le a felszállóhely előtt. Egy irdatlan nagy pöffenés, amit a végítéletét járó autóbusz megterhelt motora erőszakoskodott ki magából és az ajtó is szétnyitódott kisebb nyekergések közepette.

-          Jó estét – köszöntem illedelmesen. – Egy jegyet kérnék Lafayette-be.
-          Jó estét önnek is kisasszony – viszonozta a gesztust a meglepett buszsofőr. Valószínű nem nagy gyakorisággal történhetett vele hasonló, amiben semmi furcsaság sincs, hiszen az emberek felszállnak, meglengetik aktuális, vagy éppenséggel lejárt bérletüket és tovább kullognak helyet keresni szerény személyüknek. – Parancsoljon… három dollár lesz.
-          Tessék – túrtam bele nadrágom zsebébe, majd kis matatás után egy tízest nyomtam a markába. – Köszönöm! Visszajárót nem kérek – a férfi csendesen bólintott s odaadta jegyemet.

   Elindultam, és az első szabad helyre letettem magam, miután megkérdeztem egy szimpatikusnak látszó öreg nénit, hogy megengedi-e.

-          Elnézést szabad ez a hely?
-          Persze kedveském, gyere csak – mosolygott szelíden fekete keretes szemüvege mögül.
-          Köszönöm!

   Az idős asszony apró termettel és karcsú alkattal rendelkezett. Kifakult haja, szép fehéres színben fénylett. Ritka esetnek számított, mikor valaki ilyen szépen őszült meg, hogy még jól is állt. Az éltes korú asszony felett tagadhatatlanul eljártak az évek, mégis vékony ráncai finom eleganciával ruházták fel a hatvanas évei végén, illetve a hetvenes évei elején járható agg hölgyet. Tincsei laza kontyban tekeredtek feje búbján, ellenben egy árva hajszál sem merte felbontani az összetartó egységet. Korának megfelelő egyben csinos öltözéket viselt; egy egyszerű halványkék kosztümöt és egy ugyancsak egyszerű fekete félcipőt. Karján arany óra ékeskedett, mely visszaverte a beszűrődő sugarakat. Az óra ugyan megviseltségről árulkodott, mégis ellátta az öreg nénit egyfajta gazdagságot sugalló előkelőséggel.

-          Bocsánat – szólítottam meg újfent. – Lenne szíves szólni, ha Lafayette-be érünk, hogyha elaludnék?
-          Nagyon szívesen, drágám! Mindig örömmel tölt el, mikor tehetek valamit az ifjúságért. Mellesleg biztos lehetsz benne, hogy felkeltelek, mivel vén csontjaimmal együtt én is ott szállok le.
-          Köszönöm szépen.
-          Mondd csak drágám, csak nem a barátod látogattad meg?

   – Mért van mindenkinek ilyen minimum tíz pontos kérdése? Van rajtam egy tábla, vagy mi, ami azt hirdeti, hogy bátran kérdezz, majd úgyis kiötlök egy gyors választ és még el is fogod hinni? Skayla, te egy kész főnyeremény vagy, sosem tudlak megunni, újabb- és újabb ámulatokba vagy képes ejteni… Mondhatni várom az új, töménytelen hülyeségeidet! – csevegtem el magammal egy kellemes délutáni tea mellett. – Na, jó, ez már beteges!

-          Nem – válaszoltam. – Egy barátnőmnél – tulajdonképpen az is lehetne – aludtam…
-          Ó, iskola helyett… Milyen izgalmas! Ugyan, minek tanulni, igaz? – csúszott feljebb szája széle, ezzel felfedve az öreg hölgy bájos mosolyát. – Meg tudlak érteni, a te korodban számomra is a fiúk jelentettek többet és nem holmi házi feladat! – halványzöld szemei szinte új életre kaptak a múlt felemlegetése közben. – Áruld el ennek az éltes korú öregasszonynak – hajolt közelebb, hogy ne hallhassák a közelünkben „tanyázók” magánbeszélgetésünk – ez a kabát véletlenül sem a barátodé, mert hát… mi tagadás jócskán csak bő rád, mert azt kétlem, hogy a barátnőd adta kölcsön – kacsintott érdeklődéssel telt szempárával.
-          Nos… hát… – hebegtem-habogtam. – Tényleg nem az enyém… egy fiúé – feleltem őszintén.
-          Tudtam én! A szép lányok sosem szenvednek hiányt udvarlóból – csillant fel újra írisze. – Helyes, igaz?
-          Igen – mondtam némivel halkabban. – Nem is kicsit!

   – A saját barátnőimmel képtelen vagyok beszélni a potenciális pasi jelöltemről – Ó, kislány hova gondolsz, ez már most veszett ügy –, de egy idegen, idős, kissé hóbortos asszonynak minden gond és probléma nélkül kikotyogom a dolgokat – Ez aztán dicséretre méltó!

-          Ó, igen… a tinédzser kornál nincs szebb… Átszórakozott iskolás évek, elfelejthetetlen bulik, hű, vagy éppen hűtlen barátok és nagy szerelmek, illetve viharos szakítások. Ezeket az éveket meg kell becsülni… Ha rám hallgatsz drágám, amit megtehetsz, azt habozásmentesen tedd meg! A következményekkel ne is törődj, mert, ha egyszer elhalasztasz valamit, arra többet lehet, hogy nem lesz esélyed!

   – Mondani könnyű, a megvalósítással már akadnak gondok meg lehetősen nagy számban…

-          Tudom, tudom mondani könnyű, de hidd el, ha most nem, máskor sosem!
-          Köszönöm… Megfogadom a tanácsát – vagy nem… Ez a jövő rejtélye lesz!

   Az út hátra levő részében a téma más vizekre terelődött át, aminek különösen örültem, bár a nyugdíjas klub új programtervezetéről nem igen tudtam nyilatkozni a legnagyobb erőfeszítések árán sem. Se a klubban énekelt népdalokról, ugyanis a címük hallatán sem körvonalazódott ki a fejemben egy értelmes gondolat, amit hozzáfűzhettem volna társalgásunkhoz. Szerencsére a néni ettől függetlenül is halálos nyugodtsággal locsogott tovább az idegesítő szomszédjáról, a megtébolyult kutyáról, akiről, mint később kiderült a barátnőjéé, Aphrodité-é, a borzasztó modorú ételhordó alkalmazottról, a kertben növő kiutálhatatlan gazról és legvégül az unokájáékról.
   Állandó beszédkényszerével együtt is megkedveltem a „vén csontos” öreg nénit, aki sosem felejt el süteményt sütni a vendégeinek, még, akkor sem, hogyha idő híján van. Nem volt különösebb bajom a „vén szatyrokkal”, viszont olykor-olykor összeakadt az ember egy-két kiállhatatlan jellemű vénséggel, akik botjukkal hadonászva, nyálat köpködve kiabáltak kerítésük védelméből a „huligánok” után. Értem én, hogy az idősek ragaszkodnak a régi dolgokhoz és nehezen viselik a változást és már úgy, igazán változtatni is képtelenek, de könyörgöm, mért baj az, ha a fiatalok jól érzik magukat és egy kicsit hangosabban nevetnek a kelleténél? Elvégre nem dobom be az ablakát kővel, nem taposom agyon a virágait, nem ijesztgetem odaadó házi kedvencét, és ami a legfontosabb nem fenyegetem meg, ahogy néhány „laza csávó” teszi.
   Körülbelül háromnegyed óra zötykölődés után a busz megállt a Lafayette-i pályaudvaron, ami ugyan nagyobb volt, mint egy szűk sikátor, ám legalább annyira elhagyatott. Hirtelen apró fogalmam sem volt róla, hogy mégis miért pont itt élünk, ha anyám utálja az ő általa istenháta mögöttinek titulált városokat, amik simán beillhetnének falunak is félrebeszélés nélkül. Valószínűleg ez is egy olyan kósza, egyúttal megmagyarázhatatlan gondolat, amire sosem fogom megkapni a tényleges, valós választ – mármint, akkor, ha megkérdezném. De úgyse nyitom ki a szám! Ennyire ismerem már magam! 
   Tehát, miután leszálltam a kedves Dorothy Lewin-nel, ismertebb nevén Dory nénivel, aki további hasznos tanácsokkal látott el az élet minden területét körülölelve utunk szinte azonnal kettészakadt; ő ment jobbra, én, pedig balra. Sajnáltam is, meg nem is! Egy részem már torkig volt a néni bölcsességeivel, a másik felem, viszont kifejezetten jól szórakozott az elhangzottakon, sőt mondhatni igényelte az újabb, elmés megjegyzéseket, melyeket a néni még meghatározhatatlan ideig képes lett volna boncolgatni. Búcsúzóul Dory néni „megdobott” a telefonszámával és a lakcímével, ha esetleg arra tévednék és beszélgetni szeretnék valaki olyannal, aki ezeken egyszer már keresztülment. – Hálás kösz!

   Oké, nevetséges, de tényleg eltévedtem, vagyis hát valamilyen őrült feltételezésből kifolyólag abban a hitben éltem, hogy a Kossuth Street-en lakok, méghozzá a tizenkettes szám alatt – ahol mellékesen Meggie (Megan) lakott édesanyjával és annak pasijával, egy menő ügyvéddel. Nem talált! Amint odaértem személyesen is szembesültem a ténnyel miszerint itt barátnőm él, amióta csak ismerem. – Ez ügyes volt Kayla – nálad nagyobb kajlát keresve sem találnék… Jó, hogy vagy nekem! – nyugtáztam.
   Fogalmam sincs hány óra lehetett, egy biztos késő, nagyon késő. Figyelembe véve, hogy az égbolt gyakorlatilag fekete szint öltött magára, pont olyat, mint azon a bizonyos szerdai napon, az irodalom szakkör után. Ugyan – olyan – hideg nem volt, vagy csak én nem éreztem a kabát vastag anyagából kikövetkeztethetően, így úgynevezett nyugdíjas tempóban „lassúztam” a Flower-Fruit Street (FFS) irányába. Sosem értettem, hogy miből adódóan lett ez az utca neve. Szóval ráérősen baktattam hazafelé a néma utcák vesztő rengetegén keresztül. Túlzottan nem néztem meg, hogy pontosan hol és mi mellett haladok el, hiszen világ életemben ebben a „porfészekben” mulattam az időm. Imádtam az aprócska, felettébb népes várost az utolsó dohos és – mi tagadás – húgy szagú sikátorával. Volt egyfajta sajátos, nem éppen mesebéli varázsa, de tagadhatatlanul rendelkezett valami egyediséggel, ami szerethetővé varázsolta. Csak mentem amerre lábaim vittek, minden komolyabb irányítás és korrigálás nélkül engedelmeskedtem akaratuknak. 

   Az utcánkban még égtek a lámpák fényköröket dobálva a járdára s az úttestre. Sejtettem, hogy már jócskán az estét tapossuk, pontosabban az este és éjszaka vékony határvonalát. Sacperkábé tíz előtt, vagy után lehettünk egy kicsivel. Körbe tekintettem a néptelen utcán; csupán egy szomszédunk ablakán láttam halovány fényt kivillanni. Emlékezetem szerint valami újgazdag pasasé volt a kétszintes villa, akiről azt rebesgették, hogy hetente váltogatja a barátnőit. Persze ez a környékbelieket meglehetősen zavarta s felháborodásuknak napi, kétnapi gyakorisággal hangot adtak. Az én véleményem szimplán két mondat volt erről a nőfaló hapekról: Jól van. Egészségére! Őszintén, valahogy nem tudott fogalakoztatni huszonéves szomszédom magánélete. Az csak rá meg a barátnőire tartozott, senki másra. 
   Kovácsoltvas kapunk természetesen zárva volt – amióta apám lelécelt, anyám félelemérzete triplájára ugrott, így sokat adott a biztonságra. Ami jó és érthető volt, ellenben az állandó kerítésmászás egyre kellemetlenebbé vált. – Egyszer kiszúr egy szomszéd, vagy csak erre császkál egy járókelő és nekem végem – pörgettem át agyamon a lehető összes lehetőséget, amiben betörőnek vélhetnek. – Gyönyörű lesz, mondhatom! – kapaszkodtam fel a „tákolmány” tetejére, majd egy lendítéssel átdobtam testem a vaskapu tetején ágaskodó szúrófegyvernek is beillő hegyes kis, az építészeti stílust legjobban jellemző remekmű felett. Hatalmas zajjal landoltam, akár a macska, lét lábon a megszáradt, ropogó avarban. Bakancsomnak már mit sem számított az újabb réteg rárakódott szenny. A jobbot a balhoz csaptam, némi portól megszabadulva, majd csendes léptekkel a jól bevált hátsóbejáratot céloztam meg.

   Feltűnésmentesen sikerült fellopakodnom a szobámba, bár csábogató volt az ötlet, hogy esetleg oda is felmászhatnék. – Legközelebb! – egyeztem meg a másik Skayla-val. Nyekkenés nélkül zártam magamra masszív, tömör faajtóm, melyen a fekete lakkréteg továbbra sem kezdett rohamos mállásba. Óvintézkedésim teljesen fölöslegesnek bizonyultak, mivel a csönd szinte fülsértő hallgatásba merült, vagyis Adele cica, vagy aludt, vagy dolgozott. Tisztában voltam vele, hogy anyámnak tudnia kéne, hogy épségben megkerült, de nem vitt rá a lélek, inkább egy kiadós szunya mellett érveltem. Kihámoztam magam a fekete kabátból, amit a „ritkán használt” szekrénybe rejtettem egy vállfára akasztva. Az hiányzott csak volna, hogy Grace mama kiszúrja, aztán hosszas magyarázatott követeljen. Ezért jobb döntésnek tűnt a kabát létezését eltitkolni.
   Átcaplattam külön bejáratú fürdőmbe, majd kis híján hanyatt vágódtam egy igencsak csúszós darabnak hála. – Megan – gondoltam, miután megpillantottam a rózsaszín, maximum hasig érő selyem darabot. – Mért kell minden cuccomat, amit tetszik neked szanaszét hordanod a szobám környékén? – emeltem fel a felsőt egy fáradt mosoly társaságában. – Ah… – hajítottam egy kosárba, ami szennyes gyűjtőként funkcionált, mivel úgy véltem lehet, hogy már jó párszor átrongyoltam szegény, védtelen textílián, így ráférhet a mosógép jótékony programja.
   Lecincáltam magamról minden (meg)viselt ruhám, melyek szintén a rózsaszín „dög” sorsára jutottak. Beálltam a zuhanytálcára, majd amint körbezártam személyem üvegfalakkal kezem a meleg vizes csapra fonódott s a legforróbb eredmény elérése érdekében egészen addig csavartam a csapot, ameddig bírtam. A helység pillanatok alatt megtelt forró levegővel és párával. Majdnem csak fehér füst gomolygott a szobában. A víz hirtelen kezdett ömleni, méghozzá óriási sugárral, így elsőre vágta s perzselte a bőröm. Egész testemben valami fura bizsergés terjedt szét, de pár másodperc leforgása múltán megszoktam a hőfokot és egész kellemesnek véltem. Eztán következett a hideg zuhany, ezúttal a másik csapot tekertem el csutig. Felhevült testemre a fagyos cseppek, úgy hullottak, mintha jéggel dobáltak volna nyáron. Csípett és szúrt. A pára oszladozni látszott és én se szédültem már annyira, viszont a hőmérséklet csak lassú, vontatott tempóban csökkent fokról-fokra, ám egy idő után beállt egy normális középhőmérséklet, ami észhez térített. Rájöttem, hogy magától a víztől meg nem leszek makulátlan tiszta, tehát tusfürdő, majd sampon segítségével egy új, kicsit normálisabban kinéző tinédzsert faragtam az ásítozó Skayla Grace-ből. 
   Gőzöm sincs mit vártam a váltóvizes fürdéstől. Tán azt, hogy ez a kis kaland ráébreszt arra, hogy szálljak le a földre és tegyem azt, ami az én dolgom s ne egy olyan álmot kergessek, ami sosem válik valóra, mert bizony Izzy számomra egy álom volt. A legféltettebb, egyben a legnagyobb álmom – vagyis, akkor még ezt hittem. Számtalan eshetőség és lehetséges variáció megfordult a fejemben, bár legbelül én is jól tudtam, Izzy elvette a józaneszem puszta felbukkanásával. Ennek már elég indoknak kellett volna lennie, hogy tudatosuljon bennem; távol kell maradnom tőle! S lám nekem bravúrosan sikerült csak azért is összeakadnom vele, hogy bemutassam, milyen ostoba is tudok lenni. Lenyűgöző szerelmi vallomásomat már meg sem említve. – Ostoba vagy Skayla, ostoba! Ugyan mégis mit hittél, szépen mosolyogsz és beléd szeret… Nos, talán igen, talán nem!     
   Az önbizalom növelő tréningem után kerítettem egy fürdőköpenyt, amit testem köré tekertem, majd hajamat dörzsölve egy törölközővel a mosdókagyló fölötti tükörhöz léptem. A megmaradt gőzt egy mozdulattal tovaűztem s a tükör fényesen csillogó tükörképében álló, vizes hajú lányt kezdtem bámulni; arca sápadt volt, mint mindig, sötét szemei kifejezéstelenül, mondhatni üresen tekintettek le s vonásai, mintha megváltoztak volna – olyan más lett, olyan idegen –, nedves, még  csapzott frizurája elképesztő loknikba göndörödött tőle nem megszokott módon. 
   Eleget láttam!
  Leoltottam a fürdőben a villanyt, majd visszamentem a szobámba. Lehúztam a fekhelyemet fedő ágytakarót, aztán téglalap alakba összehajtogatva letettem a közelebbi tárolásra alkalmas helyre, egy fotelbe. Bemásztam a paplan alá, miközben a jobb kezemmel oldalra toltam azt a gigantikus mennyiségű párnát, amelyek általában csak díszként szolgáltak. Az álom hamarabb jött, mint azt vártam... Elég volt lehunynom a szemem és máris elragadott a képzeletvilága.

Sziatok! Bellának hála kaptam egy díjat! - innen isk öszönöm. *-*

Tehát a szabályok:
  • Mindenkinek 11 dolgot kell mondania magáról. 
  • A jelölő mindegyik kérdésére válaszolni kell. 
  • 11 kérdést kell feltenni a jelölteknek.
  • 11 embert meg kell jelölni és linkelni. 
  • Nincs visszaadás/visszajelölés.

  • 10.-én nyaralni megyek és csak 19.-én jövök - Nem fogok tudni frisselni!
  • Művészetis suliba járok.
  • Angolt tanulok.
  • Textil szakon tanulok.
  • Bal kezes vagyok.
  • Nics házi állatom.
  • Elég magas vagyok - (175 cm felett)
  • Szőkésbarna hajam van, de vörös melírcsíkok színezik.
  • 12 db melírcsíkom van.
  • Szeretek olvasni.
  • Egy történetem van publikálva, de még 4 van a gépemen.
  1. Melyik az utolsó könyv amit olvastál? - A vámpírok hegye (Darren Shan)
  2. Melyik a kedvenc könyved ami sokadik alkalommal is olyan izgalmas mint elsőre? - Nincs ilyen. Sajnos.
  3. Ki a kedvenc íród/irónőd? - Ilyen sincs...
  4. Vannak fenntartásaid, egy magyar író kezei körül kiadott művel szemben? - Nem igazán, bár magyar íróktól nem olvasok nagyon.
  5. Mióta írsz, és legszívesebben milyen témában? - 2-2,5 éve, fantasy-val kezdtem, de most már mindenevő vagyok.
  6. Mi ad ihletet a története(i)dhez? - Néha az álmaim, néha eljátszom néhány lehetőséggel, aztán lesz belőle valami :P Általában csak úgy jön. 
  7. A története(i)dben fellelhető(ek) olyan karakterek akik a való életben is élnek? - Igen.
  8. Melyik könyvet filmesítenéd meg a legszívesebben? - Robin Cook valamelyik művét, mert mindegyik fantasztikus.
  9. Örülnél ha a blogod, egyszer majd könyv formájában is megjelenne? - Persze, ki nem? 
  10. Játszanál a blogodból készített filmben főszerepet? - Kizárt!
  11. Melyik könyvből ismert szereplővel találkoznál a valóságban? - 
Kérdéseim:

  1. Mi a kedvenc filmed?
  2. Kedvenc jeleneted belőle?
  3. Legrosszabb jeleneted belőle?
  4. Ki a kedvenc színészed?
  5. Ki a kedvenc színésznőd?
  6. Ebből a filmből van könyv is?
  7. Milyen műfajú filmeket szeretsz?
  8. Mi a címe annak a filmnek, ami nem nyerte el tetszésed?
  9. Melyik sztárral találkoznál legszívesebben?
  10. Játszanál szerepet egy filmben?
  11. Mióta írsz?

Akinek tovább küldöm:
Eslina Nileve Bella (Kinga) Niiki Holdvirág Alsynia
Sajnálom, de én csak ennyi blogert ismerek.















2012. július 30., hétfő

   Szeretnétek-e olvasni tőlem mást? Légyszi, írjatok valamit, mert csak úgy, magam szórakoztatására nem publikálok. Köszönöm! 

2012. július 22., vasárnap

   Itt lenne az új fejezet. Sajnos, nem volt sok időm, hogy átolvassam és mostegy novellán dolgozom úgy, hogy tényleg nem bővelkedem időben. 
   Nos, jó olvasást kívok, Niiki - más úgy se véleményez...


1989. október 6.
Péntek – 7:20
 Frankfort, Indianapolis, USA

Negyedik fejezet
MÁSNAPOSSÁG

SKAYLA

                                                   
     
   Sose, de tényleg sose részegedjetek le!
   Még csak a felkelő sugarak szűrődtek át a redőny apró résein keresztül, amit valaki gondosan lehúzott, hogy édes álmaim zavartalanul folyhassanak le. Ám édes álmaim cukormáza hiányzott, így a gonosz, kíméletlen fejfájás ostromolta békességre vágyó kobakom. Miután végképp kiragadott a valóság képzelgéseim színteréről enyhe tompaság és kóma fogadott szürkeállományom részéről a kínzó lüktetés pedig annál inkább tetőzte kedélyállapotom.
   Elgémberedett tagjaim mozgatásával megkíséreltem felülni, de az a hátsó, tűszúrásokra emlékeztető ritmus erősebbnek bizonyult. Fejem visszahanyatlott a párnára és kezdetét vette a „bámuljuk a plafont kifulladásig” elnevezésű játék. Ez a bizonyos kifulladás öt perc leforgása alatt be is következett.
   Oldalamra fordultam, majd az ágy szélére csusszanva lelendítettem a lábam a kellemes, melegséget sugárzó, középbarna fapadlózatra. Hideg volt. Keletlenül felnyomtam magam, aztán bátortalan lépésekkel megindultam s szinte rögtön megtorpantam. – Hol vagyok? – tekintettem körbe.
   A krémszínűre festett négy fal szorosan illeszkedett egymáshoz, melyek kiváló védelmet nyújtottak a különféle bogarak ellen. Az ablak és ajtó egy falon osztozott s az üvegnégyzet előtt egyszerű, fehér függöny lógott. A szobában összesen öt bútordarab kapott helyet; egy ágy, középen elhelyezve, egy éjjeliszekrény, a fekhely balján, egy ruhásszekrény, a jobb oldalon és egy íróasztal plusz szék páros, pedig az utolsó szabad sarokba bújtatva. Visszafogott, mégis aranyos és hangulatos kis szobácska volt pasztell színeivel. Ellenben továbbra sem tudtam, hogy hol vagyok!
   Új ötlettől vezérelve a függönyhöz léptem, majd a reluxa madzagját megragadva felhúztam azt. Ö… nem lettem okosabb. Egy elhagyatott parkoló és egy forgalommentes országút terült el előttem. Az úttest túloldalán kopasz fák nyújtózkodtak felfelé, ami elég barátságtalan és bizalomgerjesztő képet alkotott. Az égbolt szürkés színben pompázott, ami a közeledő eső első árulkodó jele volt. – Skayla Grace, ha még egyszer csak gondolni is mersz alkoholra én magam rúglak seggbe! – fenyegetőztem. Egyszer rúgok be, hát persze, hogy elkeveredek az istenháta mögé!
   Ötlettelenül pásztáztam környezetem, mintha kerestem volna valamit. Ez a valami egy tábla, vagy egy plakát lett volna. Valójában csupán hiú ábrándokat kergettem a senki földjén! Az egyetlen ehhez hasonló tákolmány egy mindenféle színes fecnivel telenyomkodott hirdetőtáblaféleség volt, amilyen a boltokban szokott lenni, melyen a lakosság az ezeréves, megunt vackaikat hirdetheti, vagy éppen eltűnt kisállatokról ragaszthatnak ki képet, hogy: Eltűnt xy… Ha megtalálja, kérem, jelezze itt és itt… stb.. 
   – Ez remek – gondoltam, majd becsapódtam háttal az ágyba, melynek rúgói csakúgy nyikorogtak. Kicsit emlékeztetett egy szenvedő vonításra többször visszajátszva. – Ez mi? – nyúltam egy fehér, félbehajtott lapocska után, ami a fejem alatt heverő párna mellett volt lerakva. – Egész végig itt leledzett és csakis most vagyok képes észrevenni?  
   Szétnyitottam a levelet s a már jól ismert dőlt betűs írás feketéllett a papíron:

Gracie,
Többet szerintem ne hallgass rám! Csak kárt teszek benned…
Nos, mivel nem tudtam kihúzni belőled a lakcímed, így kénytelen voltalak itt – ebben a motelben – hagyni. Mellesleg a város neve Frankfort.
Lafayette busszal mindössze fél óra.

                                                   Csók
                                                       Izzy

UI.: Ha legközelebb meglátlak kabát nélkül, egy szál pulóverben ilyen hidegben azt hiszem, megnevellek egy csöppnyit!
       Erős fejfájás esetén nyugodtan szidj, remélhetőleg átvészelem a napot huszonnégy órás csuklás esetén is.
       Ja és… édesen alszol!

   – Te nő! Mi a jó szentéletet csináltál?! – olvastam el ismét a számomra zavaros sorokat. – Megnevellek… fejfájás… édesen alszom? Mi van? – betűztem el az utolsó mondatot legkevesebb hatodszorra. Hiába, jól láttam, ami oda volt írva, még félre se néztem. – Jaj, Skayla feltétlenül muszáj neked folyton leégetned magad előtte? Viselkedhetnél! Most azt gondolja, hogy miatta vedeltél be ennyi liter ritka szar ízű szeszt. Na, jó tulajdonképpen igen… de akkor is! Erről nem kell tudnia!
   Ahogy fészkelődtem feltűnt, hogy mozgásom valamiért vontatottabb; nehezebben használtam a kezem, ellenben a lábam ugyanolyan könnyen. Letekintettem mellkasomra és egyből megértettem a hibaforrásának okát; egy nagyméretű, fekete kabátba voltam bugyolálva, ami hosszúságban még elment, viszont szélességében és vállbőségét tekintve megközelítőleg sem. Enyhe dohányszag áradt a vastag anyagból, ami legalább annyira érdekelt, mint Cindi Mitch és Tom Brandon messze földről híres románca. Melegen tartott és ez volt a lényeg, elvégre, ha abba a vékony pokrócban kellett volna átvészelnem az éjszakát már biztos, hogy bacilus tanyát növesztettem volna személyem köré.
   – Basszus, ez az ő kabátja! Rám adta, hogy ne fázzak… akkor ezért írta… Ó, de édes… – még egyszer utoljára elolvastam a levelet és hirtelen észrevettem azt, ami eddig egyfolytában elkerülte a figyelmem. Értetlenül bámultam a három betűs szót a vonalak kígyózása között. – Csók Izzy…
   Nem tudtam hová tenni. Halványlila gőzöm sem volt róla, hogy ezzel mi lehetetett a célja. Hiszen én egy fiatal, ártatlan kislány voltam, ő meg egy érett férfi…

   Összeszedtem magam, majd elindultam lefelé. A környék kintről sem tűnt megnyerőbbnek. Pontosan olyan nyomasztó hatást gyakorolt az emberre, mint belülről. Markomban a kulcsot idegesen babráltam s majdnem sikerült felnyársalnom az apró fémtárggyal tenyerem. – Komolyan ezt a bénaságot már reklámozni kéne! Kiállhatnék egy kirakatba vele… Jobb lennék, mit egy cirkuszi majom! – morfondíroztam, mikor egy árny suhant el mellettem.

-          Úr isten te nem... nem Becca Meyer vagy? – sikította az „árny”.

   Az én hatalmas árnyam egy százhatvanöt centi magas huszonéves lány volt… Óriási boci szemeivel úgy meredt rám, mintha nemzeti kincs lettem volna, amit okvetlenül meg kell védeni. Szája szinte a fülét súrolta, annyira mosolygott és egy kis pír is felfedezhető volt kerek pofiján. Még levegőt is elfelejtett venni válaszom várása közben. Kezdtem megijedni, hogy ott helyben elájul, így gyors cselekedetre vetemedtem:

-          Sajnálom, nem – ami azt illeti, fogalmam sincs ki az a Becca Meyer. Feltételezem az új, aktuális kedvenc a tinik körében.
-          Ó… kár! De biztos? Nem, tudom már ki vagy! – szegezte rám mutatóujját.

   – Jaj, ezúttal mibe keveredsz te lány?

-          Te vagy Slash, a Guns N Roses elektromos gitárosának barátnője… Mondjuk, nem rémlik, hogy lett volna piercinged azon a fotón… Na, se baj! Te vagy, igaz? – nézett rám a világ legédesebb kölyökkutya szemeivel. – Ugye?
-          Nem – ráztam meg a fejem s mielőtt bármit mondhattam volna hozzá újra rázendített.
-          Fenébe is! Áruld el ki vagy! Kérlek! Biztos valami szuperhíres énekesnő csak most álruhában vagy! Na, gyerünk, légyszi! – kérlelt szüntelen. – Látszik, hogy nem idevalósi vagy, különben simán be tudnál olvadni a tömegbe – ami itt nincs! – Túlságosan szép és csinos vagy, ahhoz, hogy egy átlagos húszas éveiben járó lány légy a nagyvilágból. Sőt, rájöttem, szupermodell vagy és ezzel a piercinggel lázadsz a modell világ kíméletlen szabályi ellen… – rizsázott tovább. Felmerült bennem a kérdés, hogy néha levegőt is vesz-e?

   – Nincs neked egy kicsit élénk fantáziád?
         
-          Figyelj, se híres, se gazdag, se feleség, se hercegnő – ez, hogy jött ide? – nem vagyok! Csak egy a sok iskolába járó diák közül, aki érettségi előtt áll. Semmi több. Átlagos életem van! Reggel felkelek, iskolába megyek, eszek, iszok, tanulok, hazamegyek, megint eszek, leckét írok, aztán lefürdők és a nap zárásaként lefekszem aludni. Ahogy neked is, nekem is vannak barátaim, akikkel együtt lógok, hülyéskedek és alkalmanként bulizok, oké?

   – Istenem add, hogy megértse! – már fáj a szám.

-          Hidd el, egyszer híres leszel! De komolyan belőled valami megahíres sztár lesz! – mosolygott ismét ezer wattos technikájával. – Így szeretnék én lenni az első, akinek autogramot adsz, aztán amikor berobbansz más sárgulni fog az irigységtől, mert nekem már van dedikálásom a szupersztártól.
-          Ö… rendben! – bár mélységesen kétlem, hogy valaha hasznát fogod venni… 
-          Gyere! Csak az irodában van toll meg papír – intett, hogy kövessem.

   Az iroda kellemes hangulatú szobácska volt; trombitavirág színű falai meleget sugároztak és a rajtuk logó képek feldobták az amúgy kopár felületet. A cseresznyefa parkettát szőnyegek borították; citrom és narancssárga csíkos szőtt „sávok”. Egy asztal, három szék és egy alacsony polcféleség állt a helységben. Az íróasztal közvetlen az ablak előtt magaslott kiváló fényt biztosítva, mögötte egy, előtte két szék sorakozott. Az egyszerű fabútorok nem voltak túl drága darabok, mégis remekül passzoltak a hely harmóniájához. Sokkal kellemesebb volt, mint odakint.

-          Bocs a kupiért, tudod, nem gyakran van vendégünk – turkált tetemes mennyiségű papírjai alatt, melyek egész asztalát beborították. – Sosem találok meg semmit! – panaszolta csapkodás közben, amit ő vélhetően pakolásnak nevezett. – Jesszusom… itt is rendet kéne alkalmanként rakni… – tűnt el a bútordarab takarásában. – Á… hagyjuk… majd… egyszer megcsinálom… Talán… Esetleg… 
-          Meg van! – visította, majdan a fafelületre egy lapot es egy tollat csapott. – Huh… Mennyi szemét van itt. Tényleg muszáj lesz megcsinálnom ezt a takarítást!
-          Mit írjak? – ezt szokták kérdezni, vagy nem?
-          Ö… amit te szeretnél – hangsúlyozta ki.
-          Oké – megragadtam az íróeszközt, azzal nem túl nagyméretű betűimmel gondosan írni kezdtem.

   Előszedtem legszebb írásom, amivel talán még betűrajz órán sem írok. Odafigyeltem, melyik betűt, hogy kötöm, kapcsolom egymáshoz és az öles mozdulatokat mellőzve formáltam a lehető legszebbre a külalakot. Sikerült egy viszonylag részben értelmesnek mondható kis szöveget gyártanom, bár kétlem, hogy bármelyik napjainkban híres sztár valami komolyabb mondanivalójú sorokat szokott fickálni.

-          Azta! Ez nagyon szép! – közölte, s szinte félve tartotta a papírt, mintha akkora tragédia lenne, hogy esetleg összegyűri az irományom. – Skayla Grace-től sok szeretettel első rajongómnak… Ó, nagyon köszönöm! Ki fogom tenni a falamra! – csillantak fel szemei az ötlettől.
-          Igazán nincs mit! – és egy halvány mosolyt is megpróbáltam hozzábiggyeszteni. – Meg tudnád mondani, hogy jutok el Lafayette-be?
-          Természetesen – kacsintott –, szóval ö… mész egyenesen egészen addig – s mutatóujjával az országútra mutatott –, míg egy buszmegállóhoz nem érsz, aztán ott vársz és, majd, ha jön, felszállsz a tizenhármas buszra, ezután szerintem boldogulsz.
-          Oké, köszi! Mennyire van messze ez a bizonyos buszmegálló?
-          Annyira nincs… Fél óra, talán háromnegyed… Túlélhető!
-          Hálás köszönetem. Ja, és mielőtt elfelejteném, itt a kulcs, gondolom, neked kell leadni – nyomtam a markába az apró fémtárgyat. 
-          Ó, igen! Bocs, de ezt kénytelen leszek megkérdezni mégis, hogy kerültél ide?

   – Ha te azt sejtenéd…     

-          Rossz buszra szálltam – kamuztam a legegyszerűbb verziót.
-          Az kellemetlen… várjunk csak! Te valami fiúval… á… fiúval, férfivel voltál… Emlékszem, hiszen akkor is én voltam itt – közölte diadalmasan.
-          A bátyám volt az, csak ő melózik, ezért már lelépett.

   – Újabb hazugság, egyre jobb, ennyi erővel azt is előadhattam volna, hogy híresség vagyok. Az a Becca Meyer! 

-          Értem! Nagyon helyes fiú, biztos jól meg vannak a barátnőjével.
-          Igen, hogyne – szólaltam meg végül. – Boldogok… – nyugtáztam.
-          A jó pasik mindig foglaltak – panaszolta.

   – Valószínű jobb is… Így feltehetően elkerülhetőek a felesleges csalódások… Feltehetőleg… – mérlegeltem tovább a helyzetet. – Rohadt egy dolog ez a szerelem! Annyi macera van vele! Hülyét csinál magából az ember, őrült dolgokat tesz és a lehető legjobban kifordul önmagából és az egyéb kellemetlenségeket inkább meg se említsük.

-          Nos, hát köszönök mindent… Remélem, egyszer még találkozunk! – és tényleg komolyan gondoltam.
-          Alap… Tudod, te híres leszel, legrosszabb esetben valami híresség, jó eséllyel rocker feleség leszel… De, ha rám hallgatsz énekesnek, vagy színésznőnek mész, a modelleket agyatlan cafkának nézik. Tehát skálázz sokat, írj dalokat, szerezz zenét és gyakorolj!
-          Ez jó, énekelni se hallottál, na, nem mintha valami eget rengető fantasztikus hangom lenne, sőt hangom sincs, de, azért gyakoroljak sokat… Hát, oké, köszi! Megteszem, ami tőlem telik… Bár lehetséges, hogy maradok a gazdag feleség foglalkozásnál, az mindig nyerő… Feleségre, amíg világ a világ szükség lesz! – ami mellékesen még igaz is.
-          Ha ezt mondod, ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy igencsak nagy tehetséggel vagy megáldva! – kacagott immáron sokadszorra.
-          Se! – feleltem egy győztes mosoly kíséretében.
-          Hazug! – pimaszkodott tovább. – Úgy is enyém lesz az utolsó szó, kár törnöd magad!
-          Hidd el, ennek tudatában vagyok… nagyon is… Nem vagyok az a szószátyár típusú lány.
-          Győztem – engedte meg diadalíves mosolyát.
-          Hm… csinos – a jó élet, mi lelt engem egy héten nem beszélek ennyit, mint ma!
-          Tudom – felelte szerényen.
-          Most már tényleg mennem kéne… Egyszer haza is kell érnem!
-          Menj Isten hírével te eltévedt pára – bohóckodott. – Ja, és, ha netalántán újra errefelé tévednétek a bátyókával okvetlenül ugorjatok be! Ad át üdvözletem neki!
-          Rendben! Meg lesz! Azt is mondjam, hogy puszilod?
-          Természetesen!
-          Oh… örülni fog! – mondtam. – Akkor, viszlát, egyszer még összefutunk!
-          Hellóka! Az fix!

   Bármennyire is magával ragadott Frankfort városának hangulata a kihalt, szinte kísértetiesen üres utcákkal, országutakkal és nyikorgó, bedeszkázott házak romos épületeinek ismeretlen zajával én, mégis az átlagnál gyorsabb tempóval szeltem az utat a forgalomtól megbénult autópálya szélének mentén. Csupán néha-néha hangzott fel egy állat által formált hang, különben csend honolt a kísértet városban. – Érdekelne, hogy sikerült ide keverednem…
   Bakancsom eleje kis ferdítéssel egy merő porban úszott, melyet a murvás út pakolt rá jó egy kilométer megtétele alatt, mikorra már a hőn áhított buszmegállóm is megkeveredett egyszer csak a semmiből. Attól féltem hallucinálok a napokban történt sokkoló élmények átélése következtében. A megálló valóságos volt, teljes pompájában csillogott a nap hőmentes aranyszínű csíkjaiban. A várakozó koszosan, szeméttel telve árválkodott leszakadni készülő öreg, dohos faüléseivel. Fikarcnyi lehetőséget sem láttam arra, hogy a szúette fa bármiféle súly általi terhelést képes lenne megtartani, ezért inkább az oldalt meredező fémváznak dőltem, amit azonnal megbántam. Amellett, hogy a fém hideg volt még pókháló szövődmények is lógtak le itt-ott, mely csak egy bizonyos fényben vált észrevehetővé a szemfüles szemek számára.

2012. július 14., szombat

   Sziasztok! Van egy olyan érzésem, hogy Skayla karakterét ezútán kicsit unszimpinek fogják vélni...
   Jó olvasást!

   
   Szinte éreztem a levegőben szikrázó feszültséget, ami alig pár perc szüleménye volt. Ott álltunk az előszoba és a konyha találkozásánál, én az egyik falnál, ő a másiknál. Én rá néztem, ő pedig előre logó hajszálai mögé bújt tekintetem alaposan elkerülve. Csak idő kérdése volt, mikor borítja el tejesen az agyam a vörös, bénító köd s veszi át testem és elmém felett az irányítást. Hirtelen akkora düh szikráját tapasztaltam fellobbanni legbelül anyámmal szemben tanúsított ellenszenvemben, hogy magam is csodálkoztam.

-          Jó takarítást! – fejeztem ki bő véleményem.

   Válasz természetesen nem érkezett, így nyugodt szívvel caplattam fel az emeletre, méghozzá a szobámba. Olyan nagy erővel csaptam be az ajtót beviharzásom után, hogy majdnem kiesett a helyéről. Egy óriási és igencsak hangos nyekkenés kíséretében szófogadóan kattant a zár, megbizonyosítva arról, hogy rendesen becsukódott. Bár ebben az esetben, azt hiszem a rendes alatt más kellett érteni… Az ajtó fájdalmas nyöszörgésének elmúltával kellemetlen némaság telepedett a házra. Kintről semmi, még egy árva hang sem szűrődött be, csak a csend, a tökéletes csend. Lentről, a konyha irányából se szólt más. Ami Grace mamát ismerve cseppet sem volt meglepő, szinte megjelent előttem, ahogy továbbra is ott ácsorog és esetlenül bámul maga elé.
   – Ismét egy jó nap – grimaszoltam az ablak belső párkányán egyensúlyozva. Habár kifelé meredtem, mégsem láthattam sokat a nagyfényes, őszi időjárásból, mi több az egyedüli, amit ténylegesen láttam az függönyöm selymes érintésű, sötét anyaga volt, amihez arcom jobb felét passzíroztam. Eszem ágában sem fordult meg az ötlet miszerint elhúzom a sötétítőt, jó volt nekem a „vakság”, egyedül a sötétben. Hiszen, akivel lenni szerettem volna, az isten tudja hol járt – talán a barátnőjénél, talán a feleségénél, talán a gyerekeinél, talán a családjánál, talán a haverjainál… vagy tudom is én merre. A lényeg, hogy nem nálam, illetve velem. Dehogy akartam ennél is jobban szomorítani szívem a gondolattal, hogy esetleg már saját családja van; egy csodálatos felesége, aki szereti és imádnivaló, édes kisgyerekei, akiknek az apjuk a világuk és csak körülötte forog.
   Lehunytam pilláim és megpróbáltam kicsit lecsendesíteni a fejemben tomboló káoszt. A megannyi veszekedést könnyed beszélgetésre cseréltem, a rengeteg ajtócsapkodást a rohanó életmódnak tudtam be, a sok papírra íródott üzenetet időhiány miatt fellépő levelezési kényszernek fogtam fel és azt a csomó felmérgesedett idegi állapotot, pedig nyugalmas, békésen eltöltött délutánoknak kezeltem. Ez mind szép és jó lett volna, ha a vezetékes telefonon elmélyült hallgatásba merült volna… örökre.

-          Skayla! – rikácsolta a mami öt perccel később.

   – Te jó ég!
   Anyuska továbbra is abban az idétlen göncben parádézott, de, amint leértem egy elég érdekes kép fogadott. Ujjait szorosan fűzte a kagyló kábelére, miközben holtsápadt ábrázattal támaszkodott a világoslila falnak s halkan motyogott valamit a vonal túlsóvégén lévő személynek.     

-          Ki az? – tátogtam.
-          Apád… – felelte, majd átnyújtotta a készüléket.

   Vegyes érzésekkel vettem át a beszélőt, egyszerűen kevésnek éreztem magam, ahhoz, hogy a beszámíthatatlan édesapámmal csevegjek a… a… fogalmam sincs miről. Mint korábban mondottam a fater rekord ritkasággal ébredt rá, hogy messze tőle, az Amerikai Egyesült Államokban él egyszem, lázadó leánya és néhai asszonya, akivel azóta a kapcsolatuk csak tovább romlott. Már, ha ez lehetséges… 

-          Szia, apu – üdvözöltem félig-meddig dünnyögve.

   Torkomban ismeretlen kaparást tapasztaltam, mintha kiszáradt volna a szám. Alsó- és felsőajkaimat kényszerítve és furcsán lassan nyitottam beszédre, ám valahogy a hangok máshogy szóltak, formátlanul és tompán. Egy-egy betű „megszülése” több időt vett igénybe, mint egy bonyolult szöveges egyenlet megfejtése. A szavak kiejtése fullasztóan hatott szájüregemben, s lángcsóvák markolászták légcsövem, légzésem megnehezítve. Eredménytelenül próbáltam nyelni.

-          Szia, szépségem! Sok boldog tizennyolcadik születésnapot! – mondta kissé részeges hanglejtésben, mert az is volt.

   Adele drága jó szokásához híven, nyomon követte a beszélgetés mindenegyes pillanatát, így erről sem maradhatott le ugyebár… Felvont szemöldökkel, fél mosollyal az arcán sugallta felém a következő mondatokat: „Ennyire foglalkozik veled! Még azzal sincs tisztában, hogy mikor születtél!” Néhány másodpercig szólni se bírtam, pusztán azon törpöltem, vajon mi lenne a helyén való reakció, válasz.

-          Ö… apu… májusban lesz, már a tizenkilencedik!
-          Óh… – szűrődött át egy nyögés és egy sóhaj keverékeként képződött „zaj”. Bár az „ó”-t „a”-ra cserélve egyértelműbbé vált volna a helyzet. – Szóval… aaa(h)…z én kicsi… kislányom szin…te kész… nőőő! – khm… élvezkedett e felettébb kényelmes párbeszéd közepette.
-          Ah… gyerünk… EZ AZ! – kiáltotta az utolsó szót egy vágytól elhaló női hang. – Ne hagyd abba!
-          Figyelj apu, inkább visszahívlak, hallom elfoglalt vagy… – nem is kicsit. – Öm… jó éjszakát! – szakítottam meg a hívást.
-          Szemét alak! – sziszegte anyu.

   – Most mondjam azt, hogy anyám zöldségeket beszél? Mindketten tisztába voltunk vele, hogy valójában milyen is Edward Larkin – ne ragozzuk! Igazat kellett volna adnom neki? Netalántán a nyakába borulnom és sírva bocsánatot kérnem mindazért, amivel fájdalmat okoztam? Ismét máshogy cselekedtem; váratlanul beugrott Izzy „jó” tanácsa. – „Az alkohol kiváló stressz oldószer” – idéztem vissza „aranyköpését”. – Tehát csak egy kis szeszes ital… ilyen egyszerű lenne? – tekintgettem kételkedve a konyha felé. – Kizárólag miattad Izzy…
   Határozott lépésekkel kivágtattam a nappaliból, otthagyva a kővé dermed anyámat, aki továbbra is Hófehérkét utánozta. Egy mozdulattal kikaptam a lehűtött piát a fagyasztóból, bár fogalmam sincs mit keresett otthon szesz, elvégre muter úgy kerüli az efféle szereket, mint apát, én meg ritkán keresem a társaságukat. Azt sem értettem egyáltalán honnan gondoltam, hogy a mélyhűtőben „kincsre” bukkanok. Még, ha kivételesen kapóra is jött!

   A fél üveg tartalmának benyakalása után hanyatt fekve fetrengtem hideg parkettámon. Piszok pocsék berúgni! Célszerűbb előbb kisebb mennyiséggel kezdeni és lehetőség szerint mellőzni a Skayla Grace féle módszert; egy szuszra az első felét, majd a következőre a megmaradt, torokkaparó lötty másik felét. Amennyiben addigra az angyalok még nem járták el hulla-hulla táncukat a szemem előtt, akkor a második körnél már biztos. Megragadtam a zöldes színű palackot, majd a fennmaradó fél litert is magamba öntöttem. Borzasztóan égette a nyelőcsövem, s pontosan tudtam mikor hol jár a nyamvadt folyadék. Miután az egész lecsúszott hullámokban vonult rajtam végig a forróság. Az egyik pillanatban vacogtam, a másikba már vetkőztem. Elmém felmondta a szolgálatot és átadta az irányítást a bódító szernek.

   Képtelen voltam visszafogni üvöltő gondolataim; a felszínre akartak jutni, hallatni a hangjukat, létezni! A konyhapult szélébe kapaszkodtam s mereven bámultam azt. Szembe velem anyám magaslott, hozzá közel pedig az üveg zöldes szilánkjai terítették be a környező területet. A méreg apró darabjai szinte vibráltak a fehér márványborítású lapokon. Még éreztem kezemben azt a lüktető erőt, amivel a falhoz vágtam a pezsgősüveget. Olyan süketség ereszkedett ránk, hogy a letaglózottságtól szaporán szedett levegő szívását is hallani lehetett. Anyuka úgy remegett, akár a nyárfa – fel sem kellett néznem, ahhoz, hogy ezt megállapítsam, hiszen kivétel nélkül mindenesetben ez történt.

-          Ez pont te… te mondod… te, aki... a múltban ragadt! – szűrtem a szavakat a fogaim közt. Hát igen leszűrhető volt, hogy jócskán részeg vagyok. – Bocs, hogy élek, nyilván, ha én nem lennék továbbra is boldog, baszós párocska lennétek!
-          SKAYLA! Fejezd be! – habár meg-megtört hangja, mégis anyai szigorral dörrent rám.
-          Ugyan mit? – horkantottam.
-          Ne légy ilyen cinikus!
-          Fáj az igazság? Legalább most ne hazudj! – csaptam a pultra öklöm s a második mondatnál hangnemem magasabb tónusok felé ívelődött.
-          Kérlek, nyugodj meg! Csak a düh beszél belőled!

   Alig hittem el, csodával határos módon észre se vette, hogy alaposan az üveg fenekére néztem. Lehetséges akkor még egész emberi állapotomban voltam… – amit mélységesen kétlek.

   Cseppet sem volt meglepő következő tettem – számomra legalábbis. Elegánsan, egyúttal angolosan távoztam, magyarul, kissé erősen mondva: elszöktem. Úgy, ahogy voltam fogtam magam és egy szempillantás alatt eltűntem. Zsebemben egy húszassal, néhány papírzsepivel és Izzy vázlatával vágtam neki a nagyvilágnak. Járásom viszonylag rendben volt, elvégre semmin sem sikerült fennakadnom, se neki falttolnom.
   Esteledett. Az éjszaka lassan belopta magát az utolsó fénysugarak közé. A kék ég sötétkék, majd feketés színt öltött fel. A délutáni hőség tovaszállt s hűvös, nedvességgel teli palást burkolta be a piciny várost. Emberekkel telt utcákon bolyongtam. Csilingelő kacajaik és sziporkázó boldogságuk arra késztetett, hogy minél előbb elkeveredjek onnan. Vállam neki-nekiütközött pár emberének, ahogy erőtlenül igyekeztem menekülni. Csak egy ember vakkantott valamit, amikor véletlenül felkarom karjának ütközött. Hasonló kedve lehetett, mint nekem:

-          Vigyázz már kislány! – dörmögte mély hangján. – Használod is a szemed, vagy pusztán arra van, hogy kifesthesd?!
-          Bocsánat – mondtam, de csupán illedelmességből.

   Nem először léptem meg otthonról, mondhatni rutinom volt belőle. Különösebb indok, ok nélkül is képes voltam elmenni. Két-három évvel ezelőtt havi rendszerességgel indultam külön túrákra szerény egyszemélyes csapatommal és hiányzó felszerelésemmel. Az iskolában ilyenkor úgy tudták, hogy betegen fekszem otthon, az ágyikómban. Anyuci pedig gondoskodott róla, hogy ténylegesen el is higgyék, miközben tűkön ülve várta, hogy hazaérjek. Furcsa, viszont pár nap után biztos, hogy megkerültem. Ezekről sosem beszéltünk anyával, ami érthető. Ő megnyugodott, hogy egyben és épségben megérkeztem, én meg örültem, hogy még említést sem tett a történtekről. A mi közös titkunk volt!

   A kipufogófüsttel telt, zajos és forgalmas pályaudvaron ácsorogtam valamelyik kocsi álláson. A betűk és a számok összefolytak szemem előtt, csupán színes foltokat láttam belőlük. Nem emlékeztem, hogy kerültem ide. Csak álltam és a messzeségbe bambultam. Emberek és buszok húztak el mellettem. Sötét volt s egyre hidegebb. Áldottam az eszem, amiért egy topba meg egy hosszú ujjú felsőben képes voltam eljönni. Azt mondják a pia „fűt”… az én esetembe feltehetően valami hiba csúszhatott, hiszen úgy reszkettem, mint még soha.

   Az ablak üvegének dőltem s lehunytam szemhéjam. A busz zötykölődött, rázkódott és fáradhatatlanul zakatolt. Nem tudtam hová tartok, de nem is érdekelt. Csak minél távolabb akartam kerülni… Eltűnni, felszívódni, megszűnni!

-          Végállomás!

   Használhatatlanná vált elmém röpke fáziskéséssel felfogta mit is jelentett ez a mondat. Elnyűtt végtagjaim segítségével leszálltam a buszról, ám kis híján majdnem sikerült orra buknom meghülyült lábaimnak köszönhetően.
   Az autóbusz elrobogott mellettem, én pedig elhagyatottan kémleltem az idegen, zord tájat. Fogalmam sem volt róla, hogy mégis hol a csudában lehetek, azt leszámítva, hogy valamelyik környező településen, pontosabban faluban. A terep feltérképezést a sötét égbolt se támogatta. Nem, hogy út jelzőtábla, de még a járda halvány jelei sem mutatkoztak meg a vérszegényen pislákoló utcalámpa gagyi fényében. – Hol a fenében vagyok mégis? – tettem fel a jogos kérdést. Valószínű egy kicsivel többet kellett volna innom hozzá, hogy ez a kérdés ne motoszkáljon fejem egy apró zugában.

   Teljes összezavarodottságomban és céltalan bolyogásom eredményeképp egy csatornapart féleségnél találtam egyszer csak magam. A szag egyszerűen lehengerlő volt! Fogamat mertem volna tenni rá, hogy a víz, olyan zöld, mint a szomszédjaink élénken zöldellő gyepje. S felszínén úszó szemét mennyiségébe már bele se mertem gondolni. Viszont, ahogy az idő múlt úgy váltam én is egyre rongybabásabbá. Egy újabb indok, hogy mért kerüljük a szeszesitalokat! Önálló életre kelő, illetve inkább haldokló lábaim közelebbi ismeretség kötés érdekében kényszert éreztek a csatornában folyó folyékony anyag megismerésére. Kemény küzdelem árán győzedelmeskedett a józanparaszti ész, ami beláttatta bolond végtagjaimmal, hogy nem lenne túl jó buli pancsizni egyet a szeméttelep szagú vízben – vagyis csak félig-meddig győzött. Valódi megmentőm két izmos kar volt, melyek csuklom köré tapadtak s erősen tartva azt visszahúztak. Ellenben a soron következő pillanatban már erőtlenül dőltem a kezek tulajdonosának mellkasára, összecsuklott lábacskáimnak hála.

-          Te jó ég, tényleg te vagy az! – csendült fel egy ismerős hang. Egy mély és megnyugtató hang. 

   Váratlanul egy kéz súrolta a hátam és combom alját, majd a világ oldalra dőlt s hirtelen úgy tűnt magasabban vagyok a kelleténél. Pár másodperc elteltével kapcsoltam, mi több felbírtam fogni, hogy hős lovagom karjaiba kapott, mielőtt kifinomult technikával elnyúlhattam volna a csatornaparton. Szépen festettem volna az biztos! Habár még azt se tudtam ki az illető, máris rokonszenvet éreztem iránta.

-          Jack Daniels… – folytatta. – Lehet, hogy nem kellett volna hallgatnod rám!

   – Olyan ismerős… Kényszerítve magam feljebb emeltem fejem, majd kis híján félrenyeltem. Fekete, kunkorodó haj, barna, igéző szempár, sexi, féloldalas mosoly, egyszóval cuki pofi, amit kizárólag szeretni lehet… Naná, hogy csak ő lehetett… – Izzy! – koppant le. – A-TY-A Ú-R I-S-T-E-N! Megint jól megcsináltad! Részegen fetrengesz a karjai között! Bravó! Tapsvihart nekem!  
                
-          Skayla… magadnál vagy?
-          Ühüm… – nyöszörögtem kicsivel később.
-          Mi lelt, hogy hallgattál a jó öreg Izzy-re?
-          Öm… egy ostoba liba és egy hatalmas hülye vagyok!
-          Figyelj, mindenkinek vannak szar napjai…
-          Ezt nem értheted!
-          Nem vagyok olyan gyenge felfogású, főleg ivászat előtt!
-          Tetszik valaki, akivel sosem lehetek együtt! – szaladt ki a számon óhatatlanul is.

   Megtörtént az, amitől a legjobban tartottam, elhallgatott s percekig meg sem szólalt. Mereven bámult a távolba, miközben súlyos terhével, azaz velem baktatott előre a sötétben. Talán jobban jártam volna, ha ledob és szimplán otthagy. Hajam takarásába rejtőztem és nyakamban himbálózó nyakláncom mozgását követtem tekintetemmel. Oké, oké hülyeség, de mi mást tehettem volna? Szerelmet vallok? Elregélem nyomorult életem történetét? Viccet mesélek?

-          Kicseszet szar érzés, amikor közeledni próbálsz valakihez, aki tudomást se vesz rólad! – magyarázta.
-          Miért ilyen esélytelen a kapcsolatotok? – kérdezte pár perc kihagyással.
-          Túl idős… Bunkónak tart… Plusz esetlennek… Ja, meg éretlennek… Esélyem egy a millióhoz… – locsogtam tovább.
-          Szemrevaló lány vagy, ez azért dobhat valamit, hacsak nem a magamutogatós, hisztis, kis picsákat szereti… Bocs! Általában igyekszem nyomdafestéket tűrően beszélni.
-          Csak nyugodtan – motyogtam álomittasan. A te szádból a káromkodás is szépen hangzik.
-          Apropó hol is laksz?
-          A Rain és a Winter Road találkozásánál – válaszoltam néhány gondolkodással töltött perc után.
-          Virágszál ennek a kettőnek köze nincs egymáshoz!
-     Akkor nem tudom – dőltem mellkasának és szinte rögtön benyomta az unalmast.