2012. július 14., szombat

   Sziasztok! Van egy olyan érzésem, hogy Skayla karakterét ezútán kicsit unszimpinek fogják vélni...
   Jó olvasást!

   
   Szinte éreztem a levegőben szikrázó feszültséget, ami alig pár perc szüleménye volt. Ott álltunk az előszoba és a konyha találkozásánál, én az egyik falnál, ő a másiknál. Én rá néztem, ő pedig előre logó hajszálai mögé bújt tekintetem alaposan elkerülve. Csak idő kérdése volt, mikor borítja el tejesen az agyam a vörös, bénító köd s veszi át testem és elmém felett az irányítást. Hirtelen akkora düh szikráját tapasztaltam fellobbanni legbelül anyámmal szemben tanúsított ellenszenvemben, hogy magam is csodálkoztam.

-          Jó takarítást! – fejeztem ki bő véleményem.

   Válasz természetesen nem érkezett, így nyugodt szívvel caplattam fel az emeletre, méghozzá a szobámba. Olyan nagy erővel csaptam be az ajtót beviharzásom után, hogy majdnem kiesett a helyéről. Egy óriási és igencsak hangos nyekkenés kíséretében szófogadóan kattant a zár, megbizonyosítva arról, hogy rendesen becsukódott. Bár ebben az esetben, azt hiszem a rendes alatt más kellett érteni… Az ajtó fájdalmas nyöszörgésének elmúltával kellemetlen némaság telepedett a házra. Kintről semmi, még egy árva hang sem szűrődött be, csak a csend, a tökéletes csend. Lentről, a konyha irányából se szólt más. Ami Grace mamát ismerve cseppet sem volt meglepő, szinte megjelent előttem, ahogy továbbra is ott ácsorog és esetlenül bámul maga elé.
   – Ismét egy jó nap – grimaszoltam az ablak belső párkányán egyensúlyozva. Habár kifelé meredtem, mégsem láthattam sokat a nagyfényes, őszi időjárásból, mi több az egyedüli, amit ténylegesen láttam az függönyöm selymes érintésű, sötét anyaga volt, amihez arcom jobb felét passzíroztam. Eszem ágában sem fordult meg az ötlet miszerint elhúzom a sötétítőt, jó volt nekem a „vakság”, egyedül a sötétben. Hiszen, akivel lenni szerettem volna, az isten tudja hol járt – talán a barátnőjénél, talán a feleségénél, talán a gyerekeinél, talán a családjánál, talán a haverjainál… vagy tudom is én merre. A lényeg, hogy nem nálam, illetve velem. Dehogy akartam ennél is jobban szomorítani szívem a gondolattal, hogy esetleg már saját családja van; egy csodálatos felesége, aki szereti és imádnivaló, édes kisgyerekei, akiknek az apjuk a világuk és csak körülötte forog.
   Lehunytam pilláim és megpróbáltam kicsit lecsendesíteni a fejemben tomboló káoszt. A megannyi veszekedést könnyed beszélgetésre cseréltem, a rengeteg ajtócsapkodást a rohanó életmódnak tudtam be, a sok papírra íródott üzenetet időhiány miatt fellépő levelezési kényszernek fogtam fel és azt a csomó felmérgesedett idegi állapotot, pedig nyugalmas, békésen eltöltött délutánoknak kezeltem. Ez mind szép és jó lett volna, ha a vezetékes telefonon elmélyült hallgatásba merült volna… örökre.

-          Skayla! – rikácsolta a mami öt perccel később.

   – Te jó ég!
   Anyuska továbbra is abban az idétlen göncben parádézott, de, amint leértem egy elég érdekes kép fogadott. Ujjait szorosan fűzte a kagyló kábelére, miközben holtsápadt ábrázattal támaszkodott a világoslila falnak s halkan motyogott valamit a vonal túlsóvégén lévő személynek.     

-          Ki az? – tátogtam.
-          Apád… – felelte, majd átnyújtotta a készüléket.

   Vegyes érzésekkel vettem át a beszélőt, egyszerűen kevésnek éreztem magam, ahhoz, hogy a beszámíthatatlan édesapámmal csevegjek a… a… fogalmam sincs miről. Mint korábban mondottam a fater rekord ritkasággal ébredt rá, hogy messze tőle, az Amerikai Egyesült Államokban él egyszem, lázadó leánya és néhai asszonya, akivel azóta a kapcsolatuk csak tovább romlott. Már, ha ez lehetséges… 

-          Szia, apu – üdvözöltem félig-meddig dünnyögve.

   Torkomban ismeretlen kaparást tapasztaltam, mintha kiszáradt volna a szám. Alsó- és felsőajkaimat kényszerítve és furcsán lassan nyitottam beszédre, ám valahogy a hangok máshogy szóltak, formátlanul és tompán. Egy-egy betű „megszülése” több időt vett igénybe, mint egy bonyolult szöveges egyenlet megfejtése. A szavak kiejtése fullasztóan hatott szájüregemben, s lángcsóvák markolászták légcsövem, légzésem megnehezítve. Eredménytelenül próbáltam nyelni.

-          Szia, szépségem! Sok boldog tizennyolcadik születésnapot! – mondta kissé részeges hanglejtésben, mert az is volt.

   Adele drága jó szokásához híven, nyomon követte a beszélgetés mindenegyes pillanatát, így erről sem maradhatott le ugyebár… Felvont szemöldökkel, fél mosollyal az arcán sugallta felém a következő mondatokat: „Ennyire foglalkozik veled! Még azzal sincs tisztában, hogy mikor születtél!” Néhány másodpercig szólni se bírtam, pusztán azon törpöltem, vajon mi lenne a helyén való reakció, válasz.

-          Ö… apu… májusban lesz, már a tizenkilencedik!
-          Óh… – szűrődött át egy nyögés és egy sóhaj keverékeként képződött „zaj”. Bár az „ó”-t „a”-ra cserélve egyértelműbbé vált volna a helyzet. – Szóval… aaa(h)…z én kicsi… kislányom szin…te kész… nőőő! – khm… élvezkedett e felettébb kényelmes párbeszéd közepette.
-          Ah… gyerünk… EZ AZ! – kiáltotta az utolsó szót egy vágytól elhaló női hang. – Ne hagyd abba!
-          Figyelj apu, inkább visszahívlak, hallom elfoglalt vagy… – nem is kicsit. – Öm… jó éjszakát! – szakítottam meg a hívást.
-          Szemét alak! – sziszegte anyu.

   – Most mondjam azt, hogy anyám zöldségeket beszél? Mindketten tisztába voltunk vele, hogy valójában milyen is Edward Larkin – ne ragozzuk! Igazat kellett volna adnom neki? Netalántán a nyakába borulnom és sírva bocsánatot kérnem mindazért, amivel fájdalmat okoztam? Ismét máshogy cselekedtem; váratlanul beugrott Izzy „jó” tanácsa. – „Az alkohol kiváló stressz oldószer” – idéztem vissza „aranyköpését”. – Tehát csak egy kis szeszes ital… ilyen egyszerű lenne? – tekintgettem kételkedve a konyha felé. – Kizárólag miattad Izzy…
   Határozott lépésekkel kivágtattam a nappaliból, otthagyva a kővé dermed anyámat, aki továbbra is Hófehérkét utánozta. Egy mozdulattal kikaptam a lehűtött piát a fagyasztóból, bár fogalmam sincs mit keresett otthon szesz, elvégre muter úgy kerüli az efféle szereket, mint apát, én meg ritkán keresem a társaságukat. Azt sem értettem egyáltalán honnan gondoltam, hogy a mélyhűtőben „kincsre” bukkanok. Még, ha kivételesen kapóra is jött!

   A fél üveg tartalmának benyakalása után hanyatt fekve fetrengtem hideg parkettámon. Piszok pocsék berúgni! Célszerűbb előbb kisebb mennyiséggel kezdeni és lehetőség szerint mellőzni a Skayla Grace féle módszert; egy szuszra az első felét, majd a következőre a megmaradt, torokkaparó lötty másik felét. Amennyiben addigra az angyalok még nem járták el hulla-hulla táncukat a szemem előtt, akkor a második körnél már biztos. Megragadtam a zöldes színű palackot, majd a fennmaradó fél litert is magamba öntöttem. Borzasztóan égette a nyelőcsövem, s pontosan tudtam mikor hol jár a nyamvadt folyadék. Miután az egész lecsúszott hullámokban vonult rajtam végig a forróság. Az egyik pillanatban vacogtam, a másikba már vetkőztem. Elmém felmondta a szolgálatot és átadta az irányítást a bódító szernek.

   Képtelen voltam visszafogni üvöltő gondolataim; a felszínre akartak jutni, hallatni a hangjukat, létezni! A konyhapult szélébe kapaszkodtam s mereven bámultam azt. Szembe velem anyám magaslott, hozzá közel pedig az üveg zöldes szilánkjai terítették be a környező területet. A méreg apró darabjai szinte vibráltak a fehér márványborítású lapokon. Még éreztem kezemben azt a lüktető erőt, amivel a falhoz vágtam a pezsgősüveget. Olyan süketség ereszkedett ránk, hogy a letaglózottságtól szaporán szedett levegő szívását is hallani lehetett. Anyuka úgy remegett, akár a nyárfa – fel sem kellett néznem, ahhoz, hogy ezt megállapítsam, hiszen kivétel nélkül mindenesetben ez történt.

-          Ez pont te… te mondod… te, aki... a múltban ragadt! – szűrtem a szavakat a fogaim közt. Hát igen leszűrhető volt, hogy jócskán részeg vagyok. – Bocs, hogy élek, nyilván, ha én nem lennék továbbra is boldog, baszós párocska lennétek!
-          SKAYLA! Fejezd be! – habár meg-megtört hangja, mégis anyai szigorral dörrent rám.
-          Ugyan mit? – horkantottam.
-          Ne légy ilyen cinikus!
-          Fáj az igazság? Legalább most ne hazudj! – csaptam a pultra öklöm s a második mondatnál hangnemem magasabb tónusok felé ívelődött.
-          Kérlek, nyugodj meg! Csak a düh beszél belőled!

   Alig hittem el, csodával határos módon észre se vette, hogy alaposan az üveg fenekére néztem. Lehetséges akkor még egész emberi állapotomban voltam… – amit mélységesen kétlek.

   Cseppet sem volt meglepő következő tettem – számomra legalábbis. Elegánsan, egyúttal angolosan távoztam, magyarul, kissé erősen mondva: elszöktem. Úgy, ahogy voltam fogtam magam és egy szempillantás alatt eltűntem. Zsebemben egy húszassal, néhány papírzsepivel és Izzy vázlatával vágtam neki a nagyvilágnak. Járásom viszonylag rendben volt, elvégre semmin sem sikerült fennakadnom, se neki falttolnom.
   Esteledett. Az éjszaka lassan belopta magát az utolsó fénysugarak közé. A kék ég sötétkék, majd feketés színt öltött fel. A délutáni hőség tovaszállt s hűvös, nedvességgel teli palást burkolta be a piciny várost. Emberekkel telt utcákon bolyongtam. Csilingelő kacajaik és sziporkázó boldogságuk arra késztetett, hogy minél előbb elkeveredjek onnan. Vállam neki-nekiütközött pár emberének, ahogy erőtlenül igyekeztem menekülni. Csak egy ember vakkantott valamit, amikor véletlenül felkarom karjának ütközött. Hasonló kedve lehetett, mint nekem:

-          Vigyázz már kislány! – dörmögte mély hangján. – Használod is a szemed, vagy pusztán arra van, hogy kifesthesd?!
-          Bocsánat – mondtam, de csupán illedelmességből.

   Nem először léptem meg otthonról, mondhatni rutinom volt belőle. Különösebb indok, ok nélkül is képes voltam elmenni. Két-három évvel ezelőtt havi rendszerességgel indultam külön túrákra szerény egyszemélyes csapatommal és hiányzó felszerelésemmel. Az iskolában ilyenkor úgy tudták, hogy betegen fekszem otthon, az ágyikómban. Anyuci pedig gondoskodott róla, hogy ténylegesen el is higgyék, miközben tűkön ülve várta, hogy hazaérjek. Furcsa, viszont pár nap után biztos, hogy megkerültem. Ezekről sosem beszéltünk anyával, ami érthető. Ő megnyugodott, hogy egyben és épségben megérkeztem, én meg örültem, hogy még említést sem tett a történtekről. A mi közös titkunk volt!

   A kipufogófüsttel telt, zajos és forgalmas pályaudvaron ácsorogtam valamelyik kocsi álláson. A betűk és a számok összefolytak szemem előtt, csupán színes foltokat láttam belőlük. Nem emlékeztem, hogy kerültem ide. Csak álltam és a messzeségbe bambultam. Emberek és buszok húztak el mellettem. Sötét volt s egyre hidegebb. Áldottam az eszem, amiért egy topba meg egy hosszú ujjú felsőben képes voltam eljönni. Azt mondják a pia „fűt”… az én esetembe feltehetően valami hiba csúszhatott, hiszen úgy reszkettem, mint még soha.

   Az ablak üvegének dőltem s lehunytam szemhéjam. A busz zötykölődött, rázkódott és fáradhatatlanul zakatolt. Nem tudtam hová tartok, de nem is érdekelt. Csak minél távolabb akartam kerülni… Eltűnni, felszívódni, megszűnni!

-          Végállomás!

   Használhatatlanná vált elmém röpke fáziskéséssel felfogta mit is jelentett ez a mondat. Elnyűtt végtagjaim segítségével leszálltam a buszról, ám kis híján majdnem sikerült orra buknom meghülyült lábaimnak köszönhetően.
   Az autóbusz elrobogott mellettem, én pedig elhagyatottan kémleltem az idegen, zord tájat. Fogalmam sem volt róla, hogy mégis hol a csudában lehetek, azt leszámítva, hogy valamelyik környező településen, pontosabban faluban. A terep feltérképezést a sötét égbolt se támogatta. Nem, hogy út jelzőtábla, de még a járda halvány jelei sem mutatkoztak meg a vérszegényen pislákoló utcalámpa gagyi fényében. – Hol a fenében vagyok mégis? – tettem fel a jogos kérdést. Valószínű egy kicsivel többet kellett volna innom hozzá, hogy ez a kérdés ne motoszkáljon fejem egy apró zugában.

   Teljes összezavarodottságomban és céltalan bolyogásom eredményeképp egy csatornapart féleségnél találtam egyszer csak magam. A szag egyszerűen lehengerlő volt! Fogamat mertem volna tenni rá, hogy a víz, olyan zöld, mint a szomszédjaink élénken zöldellő gyepje. S felszínén úszó szemét mennyiségébe már bele se mertem gondolni. Viszont, ahogy az idő múlt úgy váltam én is egyre rongybabásabbá. Egy újabb indok, hogy mért kerüljük a szeszesitalokat! Önálló életre kelő, illetve inkább haldokló lábaim közelebbi ismeretség kötés érdekében kényszert éreztek a csatornában folyó folyékony anyag megismerésére. Kemény küzdelem árán győzedelmeskedett a józanparaszti ész, ami beláttatta bolond végtagjaimmal, hogy nem lenne túl jó buli pancsizni egyet a szeméttelep szagú vízben – vagyis csak félig-meddig győzött. Valódi megmentőm két izmos kar volt, melyek csuklom köré tapadtak s erősen tartva azt visszahúztak. Ellenben a soron következő pillanatban már erőtlenül dőltem a kezek tulajdonosának mellkasára, összecsuklott lábacskáimnak hála.

-          Te jó ég, tényleg te vagy az! – csendült fel egy ismerős hang. Egy mély és megnyugtató hang. 

   Váratlanul egy kéz súrolta a hátam és combom alját, majd a világ oldalra dőlt s hirtelen úgy tűnt magasabban vagyok a kelleténél. Pár másodperc elteltével kapcsoltam, mi több felbírtam fogni, hogy hős lovagom karjaiba kapott, mielőtt kifinomult technikával elnyúlhattam volna a csatornaparton. Szépen festettem volna az biztos! Habár még azt se tudtam ki az illető, máris rokonszenvet éreztem iránta.

-          Jack Daniels… – folytatta. – Lehet, hogy nem kellett volna hallgatnod rám!

   – Olyan ismerős… Kényszerítve magam feljebb emeltem fejem, majd kis híján félrenyeltem. Fekete, kunkorodó haj, barna, igéző szempár, sexi, féloldalas mosoly, egyszóval cuki pofi, amit kizárólag szeretni lehet… Naná, hogy csak ő lehetett… – Izzy! – koppant le. – A-TY-A Ú-R I-S-T-E-N! Megint jól megcsináltad! Részegen fetrengesz a karjai között! Bravó! Tapsvihart nekem!  
                
-          Skayla… magadnál vagy?
-          Ühüm… – nyöszörögtem kicsivel később.
-          Mi lelt, hogy hallgattál a jó öreg Izzy-re?
-          Öm… egy ostoba liba és egy hatalmas hülye vagyok!
-          Figyelj, mindenkinek vannak szar napjai…
-          Ezt nem értheted!
-          Nem vagyok olyan gyenge felfogású, főleg ivászat előtt!
-          Tetszik valaki, akivel sosem lehetek együtt! – szaladt ki a számon óhatatlanul is.

   Megtörtént az, amitől a legjobban tartottam, elhallgatott s percekig meg sem szólalt. Mereven bámult a távolba, miközben súlyos terhével, azaz velem baktatott előre a sötétben. Talán jobban jártam volna, ha ledob és szimplán otthagy. Hajam takarásába rejtőztem és nyakamban himbálózó nyakláncom mozgását követtem tekintetemmel. Oké, oké hülyeség, de mi mást tehettem volna? Szerelmet vallok? Elregélem nyomorult életem történetét? Viccet mesélek?

-          Kicseszet szar érzés, amikor közeledni próbálsz valakihez, aki tudomást se vesz rólad! – magyarázta.
-          Miért ilyen esélytelen a kapcsolatotok? – kérdezte pár perc kihagyással.
-          Túl idős… Bunkónak tart… Plusz esetlennek… Ja, meg éretlennek… Esélyem egy a millióhoz… – locsogtam tovább.
-          Szemrevaló lány vagy, ez azért dobhat valamit, hacsak nem a magamutogatós, hisztis, kis picsákat szereti… Bocs! Általában igyekszem nyomdafestéket tűrően beszélni.
-          Csak nyugodtan – motyogtam álomittasan. A te szádból a káromkodás is szépen hangzik.
-          Apropó hol is laksz?
-          A Rain és a Winter Road találkozásánál – válaszoltam néhány gondolkodással töltött perc után.
-          Virágszál ennek a kettőnek köze nincs egymáshoz!
-     Akkor nem tudom – dőltem mellkasának és szinte rögtön benyomta az unalmast. 

3 megjegyzés:

  1. Szia!:]Nos, nem volt igazad. Nekem semmi bajom Skylával és abszolút megértem amit tett. A családi gondok, sok mindenkinek okoznak gondokat, az a telefonhívás az apjától pedig egyenesen undorító volt. Undorító. Hogy lehet valaki erre képes?! Mindent magam elé képzeltem, a férfit pedig legszívesebben felpofoztam volna, esküszöm! Még azt sem tudja, mikor született a lánya.! oO És még mindig nem értem, hogy tudsz ilyen szépen fogalmazni, komolyan :OOO Siess a következővel, kíváncsi vagyok, mi lesz Skylával, hogy keveredik haza, mi fog történni. Mellesleg, az anyukáját kissé sajnáltam, mikor úgy elvonult. Azért, ezt nem érdemelte meg:( Na, komolyan siess a kövivel *.*
    Puszi: niiki

    VálaszTörlés
  2. Hupsz, ott egy kis helyesírási hibát vétettem. A családi gondok, sok mindenkinek okoznak kellemetlen perceket* :$ így jobb:dd Bocsi, és puszi:]

    VálaszTörlés
  3. Köszönöm a véleményt!
    Igyekszem sietni, és örülök, hogy továbbra is tetszik a fogalmazásom. :)
    Skayla édesapja még elő fog kerülni a történetben, de azt elárulom, hogy Skyala mégsem tudja gyűlölni. Fura egy lány, nem igaz?
    Ó, hát hazakeveredés... Nem lesz egyszerű.

    Köszi, hogy írtál. És te is siess a következővel.

    VálaszTörlés