Sziasztok! Van egy olyan érzésem, hogy Skayla karakterét ezútán kicsit unszimpinek fogják vélni...
Jó olvasást!
Szinte éreztem a levegőben
szikrázó feszültséget, ami alig pár perc szüleménye volt. Ott álltunk az
előszoba és a konyha találkozásánál, én az egyik falnál, ő a másiknál. Én rá
néztem, ő pedig előre logó hajszálai mögé bújt tekintetem alaposan elkerülve.
Csak idő kérdése volt, mikor borítja el tejesen az agyam a vörös, bénító köd s
veszi át testem és elmém felett az irányítást. Hirtelen akkora düh szikráját
tapasztaltam fellobbanni legbelül anyámmal szemben tanúsított ellenszenvemben,
hogy magam is csodálkoztam.
-
Jó takarítást! – fejeztem ki bő véleményem.
Válasz természetesen nem érkezett, így nyugodt szívvel caplattam fel az
emeletre, méghozzá a szobámba. Olyan nagy erővel csaptam be az ajtót beviharzásom
után, hogy majdnem kiesett a helyéről. Egy óriási és igencsak hangos nyekkenés
kíséretében szófogadóan kattant a zár, megbizonyosítva arról, hogy rendesen
becsukódott. Bár ebben az esetben, azt hiszem a rendes alatt más kellett érteni…
Az ajtó fájdalmas nyöszörgésének elmúltával kellemetlen némaság telepedett a
házra. Kintről semmi, még egy árva hang sem szűrődött be, csak a csend, a
tökéletes csend. Lentről, a konyha irányából se szólt más. Ami Grace mamát
ismerve cseppet sem volt meglepő, szinte megjelent előttem, ahogy továbbra is
ott ácsorog és esetlenül bámul maga elé.
– Ismét egy jó nap – grimaszoltam az ablak belső párkányán egyensúlyozva.
Habár kifelé meredtem, mégsem láthattam sokat a nagyfényes, őszi időjárásból,
mi több az egyedüli, amit ténylegesen láttam az függönyöm selymes érintésű,
sötét anyaga volt, amihez arcom jobb felét passzíroztam. Eszem ágában sem
fordult meg az ötlet miszerint elhúzom a sötétítőt, jó volt nekem a „vakság”, egyedül
a sötétben. Hiszen, akivel lenni szerettem volna, az isten tudja hol járt –
talán a barátnőjénél, talán a feleségénél, talán a gyerekeinél, talán a
családjánál, talán a haverjainál… vagy tudom is én merre. A lényeg, hogy nem
nálam, illetve velem. Dehogy akartam ennél is jobban szomorítani szívem a
gondolattal, hogy esetleg már saját családja van; egy csodálatos felesége, aki
szereti és imádnivaló, édes kisgyerekei, akiknek az apjuk a világuk és csak
körülötte forog.
Lehunytam pilláim és megpróbáltam kicsit lecsendesíteni a fejemben
tomboló káoszt. A megannyi veszekedést könnyed beszélgetésre cseréltem, a
rengeteg ajtócsapkodást a rohanó életmódnak tudtam be, a sok papírra íródott
üzenetet időhiány miatt fellépő levelezési kényszernek fogtam fel és azt a
csomó felmérgesedett idegi állapotot, pedig nyugalmas, békésen eltöltött
délutánoknak kezeltem. Ez mind szép és jó lett volna, ha a vezetékes telefonon
elmélyült hallgatásba merült volna… örökre.
-
Skayla! – rikácsolta a mami öt perccel később.
– Te jó ég!
Anyuska továbbra is abban az idétlen göncben parádézott, de, amint
leértem egy elég érdekes kép fogadott. Ujjait szorosan fűzte a kagyló kábelére,
miközben holtsápadt ábrázattal támaszkodott a világoslila falnak s halkan
motyogott valamit a vonal túlsóvégén lévő személynek.
-
Ki az? – tátogtam.
-
Apád… – felelte, majd átnyújtotta a készüléket.
Vegyes érzésekkel vettem át a beszélőt, egyszerűen kevésnek éreztem
magam, ahhoz, hogy a beszámíthatatlan édesapámmal csevegjek a… a… fogalmam
sincs miről. Mint korábban mondottam a fater rekord ritkasággal ébredt rá, hogy
messze tőle, az Amerikai Egyesült Államokban él egyszem, lázadó leánya és néhai
asszonya, akivel azóta a kapcsolatuk csak tovább romlott. Már, ha ez
lehetséges…
-
Szia, apu – üdvözöltem félig-meddig dünnyögve.
Torkomban ismeretlen kaparást tapasztaltam, mintha kiszáradt volna a
szám. Alsó- és felsőajkaimat kényszerítve és furcsán lassan nyitottam beszédre,
ám valahogy a hangok máshogy szóltak, formátlanul és tompán. Egy-egy betű
„megszülése” több időt vett igénybe, mint egy bonyolult szöveges egyenlet
megfejtése. A szavak kiejtése fullasztóan hatott szájüregemben, s lángcsóvák
markolászták légcsövem, légzésem megnehezítve. Eredménytelenül próbáltam
nyelni.
-
Szia, szépségem! Sok boldog tizennyolcadik
születésnapot! – mondta kissé részeges hanglejtésben, mert az is volt.
Adele drága jó szokásához híven, nyomon követte a beszélgetés
mindenegyes pillanatát, így erről sem maradhatott le ugyebár… Felvont
szemöldökkel, fél mosollyal az arcán sugallta felém a következő mondatokat:
„Ennyire foglalkozik veled! Még azzal sincs tisztában, hogy mikor születtél!” Néhány
másodpercig szólni se bírtam, pusztán azon törpöltem, vajon mi lenne a helyén
való reakció, válasz.
-
Ö… apu… májusban lesz, már a tizenkilencedik!
-
Óh… – szűrődött át egy nyögés és egy sóhaj keverékeként
képződött „zaj”. Bár az „ó”-t „a”-ra cserélve egyértelműbbé vált volna a
helyzet. – Szóval… aaa(h)…z én kicsi… kislányom szin…te kész… nőőő! – khm…
élvezkedett e felettébb kényelmes párbeszéd közepette.
-
Ah… gyerünk… EZ AZ!
– kiáltotta az utolsó szót egy vágytól elhaló női hang. – Ne hagyd abba!
-
Figyelj apu, inkább visszahívlak, hallom elfoglalt vagy…
– nem is kicsit. – Öm… jó éjszakát! – szakítottam meg a hívást.
-
Szemét alak! – sziszegte anyu.
– Most mondjam azt, hogy anyám zöldségeket beszél? Mindketten tisztába
voltunk vele, hogy valójában milyen is Edward Larkin – ne ragozzuk! Igazat
kellett volna adnom neki? Netalántán a nyakába borulnom és sírva bocsánatot
kérnem mindazért, amivel fájdalmat okoztam? Ismét máshogy cselekedtem;
váratlanul beugrott Izzy „jó” tanácsa. – „Az alkohol kiváló stressz oldószer” –
idéztem vissza „aranyköpését”. – Tehát csak egy kis szeszes ital… ilyen
egyszerű lenne? – tekintgettem kételkedve a konyha felé. – Kizárólag miattad
Izzy…
Határozott lépésekkel kivágtattam a
nappaliból, otthagyva a kővé dermed anyámat, aki továbbra is Hófehérkét utánozta. Egy mozdulattal
kikaptam a lehűtött piát a fagyasztóból, bár fogalmam sincs mit keresett otthon
szesz, elvégre muter úgy kerüli az efféle szereket, mint apát, én meg ritkán
keresem a társaságukat. Azt sem értettem egyáltalán honnan gondoltam, hogy a
mélyhűtőben „kincsre” bukkanok. Még, ha kivételesen kapóra is jött!
A fél üveg tartalmának benyakalása után hanyatt fekve fetrengtem hideg
parkettámon. Piszok pocsék berúgni! Célszerűbb előbb kisebb mennyiséggel kezdeni
és lehetőség szerint mellőzni a Skayla Grace féle módszert; egy szuszra az első
felét, majd a következőre a megmaradt, torokkaparó lötty másik felét.
Amennyiben addigra az angyalok még nem járták el hulla-hulla táncukat a szemem
előtt, akkor a második körnél már biztos. Megragadtam a zöldes színű palackot,
majd a fennmaradó fél litert is magamba öntöttem. Borzasztóan égette a
nyelőcsövem, s pontosan tudtam mikor hol jár a nyamvadt folyadék. Miután az
egész lecsúszott hullámokban vonult rajtam végig a forróság. Az egyik
pillanatban vacogtam, a másikba már vetkőztem. Elmém felmondta a szolgálatot és
átadta az irányítást a bódító szernek.
Képtelen voltam visszafogni üvöltő gondolataim; a felszínre akartak
jutni, hallatni a hangjukat, létezni! A konyhapult szélébe kapaszkodtam s
mereven bámultam azt. Szembe velem anyám magaslott, hozzá közel pedig az üveg
zöldes szilánkjai terítették be a környező területet. A méreg apró darabjai
szinte vibráltak a fehér márványborítású lapokon. Még éreztem kezemben azt a
lüktető erőt, amivel a falhoz vágtam a pezsgősüveget. Olyan süketség
ereszkedett ránk, hogy a letaglózottságtól szaporán szedett levegő szívását is
hallani lehetett. Anyuka úgy remegett, akár a nyárfa – fel sem kellett néznem,
ahhoz, hogy ezt megállapítsam, hiszen kivétel nélkül mindenesetben ez történt.
-
Ez pont te… te mondod… te, aki... a múltban ragadt! –
szűrtem a szavakat a fogaim közt. Hát igen leszűrhető volt, hogy jócskán részeg
vagyok. – Bocs, hogy élek, nyilván, ha én nem lennék továbbra is boldog, baszós
párocska lennétek!
-
SKAYLA! Fejezd
be! – habár meg-megtört hangja, mégis anyai szigorral dörrent rám.
-
Ugyan mit? – horkantottam.
-
Ne légy ilyen cinikus!
-
Fáj az igazság? Legalább most ne hazudj! – csaptam a
pultra öklöm s a második mondatnál hangnemem magasabb tónusok felé ívelődött.
-
Kérlek, nyugodj meg! Csak a düh beszél belőled!
Alig hittem el, csodával határos
módon észre se vette, hogy alaposan az üveg fenekére néztem. Lehetséges akkor
még egész emberi állapotomban voltam… – amit mélységesen kétlek.
Cseppet sem volt meglepő következő
tettem – számomra legalábbis. Elegánsan, egyúttal angolosan távoztam, magyarul,
kissé erősen mondva: elszöktem. Úgy, ahogy voltam fogtam magam és egy
szempillantás alatt eltűntem. Zsebemben egy húszassal, néhány papírzsepivel és
Izzy vázlatával vágtam neki a nagyvilágnak. Járásom viszonylag rendben volt,
elvégre semmin sem sikerült fennakadnom, se neki falttolnom.
Esteledett. Az éjszaka lassan belopta magát az utolsó fénysugarak közé. A
kék ég sötétkék, majd feketés színt öltött fel. A délutáni hőség tovaszállt s
hűvös, nedvességgel teli palást burkolta be a piciny várost. Emberekkel telt
utcákon bolyongtam. Csilingelő kacajaik és sziporkázó boldogságuk arra
késztetett, hogy minél előbb elkeveredjek onnan. Vállam neki-nekiütközött pár
emberének, ahogy erőtlenül igyekeztem menekülni. Csak egy ember vakkantott
valamit, amikor véletlenül felkarom karjának ütközött. Hasonló kedve lehetett,
mint nekem:
-
Vigyázz már kislány! – dörmögte mély hangján. –
Használod is a szemed, vagy pusztán arra van, hogy kifesthesd?!
-
Bocsánat – mondtam, de csupán illedelmességből.
Nem először léptem meg otthonról, mondhatni rutinom volt belőle.
Különösebb indok, ok nélkül is képes voltam elmenni. Két-három évvel ezelőtt
havi rendszerességgel indultam külön túrákra szerény egyszemélyes csapatommal
és hiányzó felszerelésemmel. Az iskolában ilyenkor úgy tudták, hogy betegen
fekszem otthon, az ágyikómban. Anyuci pedig gondoskodott róla, hogy ténylegesen
el is higgyék, miközben tűkön ülve várta, hogy hazaérjek. Furcsa, viszont pár
nap után biztos, hogy megkerültem. Ezekről sosem beszéltünk anyával, ami
érthető. Ő megnyugodott, hogy egyben és épségben megérkeztem, én meg örültem,
hogy még említést sem tett a történtekről. A mi közös titkunk volt!
A kipufogófüsttel telt, zajos és forgalmas pályaudvaron ácsorogtam
valamelyik kocsi álláson. A betűk és a számok összefolytak szemem előtt, csupán
színes foltokat láttam belőlük. Nem emlékeztem, hogy kerültem ide. Csak álltam
és a messzeségbe bambultam. Emberek és buszok húztak el mellettem. Sötét volt s
egyre hidegebb. Áldottam az eszem, amiért egy topba meg egy hosszú ujjú
felsőben képes voltam eljönni. Azt mondják a pia „fűt”… az én esetembe
feltehetően valami hiba csúszhatott, hiszen úgy reszkettem, mint még soha.
Az ablak üvegének dőltem s lehunytam szemhéjam. A busz zötykölődött,
rázkódott és fáradhatatlanul zakatolt. Nem tudtam hová tartok, de nem is
érdekelt. Csak minél távolabb akartam kerülni… Eltűnni, felszívódni, megszűnni!
-
Végállomás!
Használhatatlanná vált elmém röpke fáziskéséssel felfogta mit is
jelentett ez a mondat. Elnyűtt végtagjaim segítségével leszálltam a buszról, ám
kis híján majdnem sikerült orra buknom meghülyült lábaimnak köszönhetően.
Az autóbusz elrobogott mellettem, én pedig elhagyatottan kémleltem az
idegen, zord tájat. Fogalmam sem volt róla, hogy mégis hol a csudában lehetek,
azt leszámítva, hogy valamelyik környező településen, pontosabban faluban. A
terep feltérképezést a sötét égbolt se támogatta. Nem, hogy út jelzőtábla, de
még a járda halvány jelei sem mutatkoztak meg a vérszegényen pislákoló
utcalámpa gagyi fényében. – Hol a fenében vagyok mégis? – tettem fel a jogos
kérdést. Valószínű egy kicsivel többet kellett volna innom hozzá, hogy ez a
kérdés ne motoszkáljon fejem egy apró zugában.
Teljes összezavarodottságomban és céltalan bolyogásom eredményeképp egy
csatornapart féleségnél találtam egyszer csak magam. A szag egyszerűen
lehengerlő volt! Fogamat mertem volna tenni rá, hogy a víz, olyan zöld, mint a
szomszédjaink élénken zöldellő gyepje. S felszínén úszó szemét mennyiségébe már
bele se mertem gondolni. Viszont, ahogy az idő múlt úgy váltam én is egyre
rongybabásabbá. Egy újabb indok, hogy mért kerüljük a szeszesitalokat! Önálló
életre kelő, illetve inkább haldokló lábaim közelebbi ismeretség kötés
érdekében kényszert éreztek a csatornában folyó folyékony anyag megismerésére.
Kemény küzdelem árán győzedelmeskedett a józanparaszti ész, ami beláttatta
bolond végtagjaimmal, hogy nem lenne túl jó buli pancsizni egyet a szeméttelep
szagú vízben – vagyis csak félig-meddig győzött. Valódi megmentőm két izmos kar
volt, melyek csuklom köré tapadtak s erősen tartva azt visszahúztak. Ellenben a
soron következő pillanatban már erőtlenül dőltem a kezek tulajdonosának mellkasára,
összecsuklott lábacskáimnak hála.
-
Te jó ég, tényleg te vagy az! – csendült fel egy
ismerős hang. Egy mély és megnyugtató hang.
Váratlanul egy kéz súrolta a hátam és combom alját, majd a világ oldalra
dőlt s hirtelen úgy tűnt magasabban vagyok a kelleténél. Pár másodperc
elteltével kapcsoltam, mi több felbírtam fogni, hogy hős lovagom karjaiba
kapott, mielőtt kifinomult technikával elnyúlhattam volna a csatornaparton.
Szépen festettem volna az biztos! Habár még azt se tudtam ki az illető, máris
rokonszenvet éreztem iránta.
-
Jack Daniels…
– folytatta. – Lehet, hogy nem kellett volna hallgatnod rám!
– Olyan ismerős… Kényszerítve magam feljebb emeltem fejem, majd kis
híján félrenyeltem. Fekete, kunkorodó haj, barna, igéző szempár, sexi,
féloldalas mosoly, egyszóval cuki pofi, amit kizárólag szeretni lehet… Naná,
hogy csak ő lehetett… – Izzy! –
koppant le. – A-TY-A Ú-R I-S-T-E-N! Megint jól megcsináltad! Részegen
fetrengesz a karjai között! Bravó! Tapsvihart nekem!
-
Skayla… magadnál vagy?
-
Ühüm… – nyöszörögtem kicsivel később.
-
Mi lelt, hogy hallgattál a jó öreg Izzy-re?
-
Öm… egy ostoba liba és egy hatalmas hülye vagyok!
-
Figyelj, mindenkinek vannak szar napjai…
-
Ezt nem értheted!
-
Nem vagyok olyan gyenge felfogású, főleg ivászat előtt!
-
Tetszik valaki, akivel sosem lehetek együtt! – szaladt
ki a számon óhatatlanul is.
Megtörtént az, amitől a legjobban tartottam, elhallgatott s percekig meg
sem szólalt. Mereven bámult a távolba, miközben súlyos terhével, azaz velem baktatott
előre a sötétben. Talán jobban jártam volna, ha ledob és szimplán otthagy.
Hajam takarásába rejtőztem és nyakamban himbálózó nyakláncom mozgását követtem
tekintetemmel. Oké, oké hülyeség, de mi mást tehettem volna? Szerelmet vallok?
Elregélem nyomorult életem történetét? Viccet mesélek?
-
Kicseszet szar érzés, amikor közeledni próbálsz
valakihez, aki tudomást se vesz rólad! – magyarázta.
-
Miért ilyen esélytelen a kapcsolatotok? – kérdezte pár
perc kihagyással.
-
Túl idős… Bunkónak tart… Plusz esetlennek… Ja, meg
éretlennek… Esélyem egy a millióhoz… – locsogtam tovább.
-
Szemrevaló lány vagy, ez azért dobhat valamit, hacsak
nem a magamutogatós, hisztis, kis picsákat szereti… Bocs! Általában igyekszem
nyomdafestéket tűrően beszélni.
-
Csak nyugodtan – motyogtam álomittasan. A te szádból a
káromkodás is szépen hangzik.
-
Apropó hol is laksz?
-
A Rain és a Winter Road találkozásánál – válaszoltam néhány gondolkodással töltött
perc után.
-
Virágszál ennek a kettőnek köze nincs egymáshoz!
- Akkor nem tudom – dőltem mellkasának és szinte rögtön benyomta az unalmast.
- Akkor nem tudom – dőltem mellkasának és szinte rögtön benyomta az unalmast.
Szia!:]Nos, nem volt igazad. Nekem semmi bajom Skylával és abszolút megértem amit tett. A családi gondok, sok mindenkinek okoznak gondokat, az a telefonhívás az apjától pedig egyenesen undorító volt. Undorító. Hogy lehet valaki erre képes?! Mindent magam elé képzeltem, a férfit pedig legszívesebben felpofoztam volna, esküszöm! Még azt sem tudja, mikor született a lánya.! oO És még mindig nem értem, hogy tudsz ilyen szépen fogalmazni, komolyan :OOO Siess a következővel, kíváncsi vagyok, mi lesz Skylával, hogy keveredik haza, mi fog történni. Mellesleg, az anyukáját kissé sajnáltam, mikor úgy elvonult. Azért, ezt nem érdemelte meg:( Na, komolyan siess a kövivel *.*
VálaszTörlésPuszi: niiki
Hupsz, ott egy kis helyesírási hibát vétettem. A családi gondok, sok mindenkinek okoznak kellemetlen perceket* :$ így jobb:dd Bocsi, és puszi:]
VálaszTörlésKöszönöm a véleményt!
VálaszTörlésIgyekszem sietni, és örülök, hogy továbbra is tetszik a fogalmazásom. :)
Skayla édesapja még elő fog kerülni a történetben, de azt elárulom, hogy Skyala mégsem tudja gyűlölni. Fura egy lány, nem igaz?
Ó, hát hazakeveredés... Nem lesz egyszerű.
Köszi, hogy írtál. És te is siess a következővel.