Itt lenne az új fejezet. Sajnos, nem volt sok időm, hogy átolvassam és mostegy novellán dolgozom úgy, hogy tényleg nem bővelkedem időben.
Nos, jó olvasást kívok, Niiki - más úgy se véleményez...
1989. október 6.
Péntek – 7:20
Negyedik
fejezet
MÁSNAPOSSÁG
SKAYLA
Sose, de tényleg sose részegedjetek le!
Még csak a felkelő sugarak szűrődtek át a redőny apró résein keresztül,
amit valaki gondosan lehúzott, hogy édes álmaim zavartalanul folyhassanak le.
Ám édes álmaim cukormáza hiányzott, így a gonosz, kíméletlen fejfájás
ostromolta békességre vágyó kobakom. Miután végképp kiragadott a valóság képzelgéseim
színteréről enyhe tompaság és kóma fogadott szürkeállományom részéről a kínzó
lüktetés pedig annál inkább tetőzte kedélyállapotom.
Elgémberedett tagjaim mozgatásával megkíséreltem felülni, de az a hátsó,
tűszúrásokra emlékeztető ritmus erősebbnek bizonyult. Fejem visszahanyatlott a
párnára és kezdetét vette a „bámuljuk a plafont kifulladásig” elnevezésű játék.
Ez a bizonyos kifulladás öt perc leforgása alatt be is következett.
Oldalamra fordultam, majd az ágy szélére csusszanva lelendítettem a
lábam a kellemes, melegséget sugárzó, középbarna fapadlózatra. Hideg volt.
Keletlenül felnyomtam magam, aztán bátortalan lépésekkel megindultam s szinte
rögtön megtorpantam. – Hol vagyok? – tekintettem körbe.
A krémszínűre festett négy fal szorosan illeszkedett egymáshoz, melyek
kiváló védelmet nyújtottak a különféle bogarak ellen. Az ablak és ajtó egy
falon osztozott s az üvegnégyzet előtt egyszerű, fehér függöny lógott. A
szobában összesen öt bútordarab kapott helyet; egy ágy, középen elhelyezve, egy
éjjeliszekrény, a fekhely balján, egy ruhásszekrény, a jobb oldalon és egy
íróasztal plusz szék páros, pedig az utolsó szabad sarokba bújtatva.
Visszafogott, mégis aranyos és hangulatos kis szobácska volt pasztell
színeivel. Ellenben továbbra sem tudtam, hogy hol vagyok!
Új ötlettől vezérelve a függönyhöz léptem, majd a reluxa madzagját
megragadva felhúztam azt. Ö… nem lettem okosabb. Egy elhagyatott parkoló és egy
forgalommentes országút terült el előttem. Az úttest túloldalán kopasz fák
nyújtózkodtak felfelé, ami elég barátságtalan és bizalomgerjesztő képet
alkotott. Az égbolt szürkés színben pompázott, ami a közeledő eső első árulkodó
jele volt. – Skayla Grace, ha még egyszer csak gondolni is mersz alkoholra én
magam rúglak seggbe! – fenyegetőztem. Egyszer rúgok be, hát persze, hogy
elkeveredek az istenháta mögé!
Ötlettelenül pásztáztam környezetem, mintha kerestem volna valamit. Ez a
valami egy tábla, vagy egy plakát lett volna. Valójában csupán hiú ábrándokat
kergettem a senki földjén! Az egyetlen ehhez hasonló tákolmány egy mindenféle
színes fecnivel telenyomkodott hirdetőtáblaféleség volt, amilyen a boltokban
szokott lenni, melyen a lakosság az ezeréves, megunt vackaikat hirdetheti, vagy
éppen eltűnt kisállatokról ragaszthatnak ki képet, hogy: Eltűnt xy… Ha megtalálja,
kérem, jelezze itt és itt… stb..
– Ez remek – gondoltam, majd
becsapódtam háttal az ágyba, melynek rúgói csakúgy nyikorogtak. Kicsit
emlékeztetett egy szenvedő vonításra többször visszajátszva. – Ez mi? – nyúltam
egy fehér, félbehajtott lapocska után, ami a fejem alatt heverő párna mellett
volt lerakva. – Egész végig itt leledzett és csakis most vagyok képes
észrevenni?
Szétnyitottam a levelet s a már jól ismert dőlt betűs írás feketéllett a
papíron:
Gracie,
Többet
szerintem ne hallgass rám! Csak kárt teszek benned…
Nos,
mivel nem tudtam kihúzni belőled a lakcímed, így kénytelen voltalak itt – ebben
a motelben – hagyni. Mellesleg a város neve Frankfort.
Lafayette busszal mindössze fél óra.
Csók
Izzy
UI.:
Ha legközelebb meglátlak kabát nélkül, egy szál pulóverben ilyen hidegben azt
hiszem, megnevellek egy csöppnyit!
Erős fejfájás esetén nyugodtan szidj,
remélhetőleg átvészelem a napot huszonnégy órás csuklás esetén is.
Ja és… édesen alszol!
– Te nő! Mi a jó szentéletet
csináltál?! – olvastam el ismét a számomra zavaros sorokat. – Megnevellek…
fejfájás… édesen alszom? Mi van? –
betűztem el az utolsó mondatot legkevesebb hatodszorra. Hiába, jól láttam, ami
oda volt írva, még félre se néztem. – Jaj, Skayla feltétlenül muszáj neked
folyton leégetned magad előtte? Viselkedhetnél! Most azt gondolja, hogy miatta
vedeltél be ennyi liter ritka szar ízű szeszt. Na, jó tulajdonképpen igen… de
akkor is! Erről nem kell tudnia!
Ahogy fészkelődtem feltűnt, hogy
mozgásom valamiért vontatottabb; nehezebben használtam a kezem, ellenben a
lábam ugyanolyan könnyen. Letekintettem mellkasomra és egyből megértettem a
hibaforrásának okát; egy nagyméretű, fekete kabátba voltam bugyolálva, ami
hosszúságban még elment, viszont szélességében és vállbőségét tekintve
megközelítőleg sem. Enyhe dohányszag áradt a vastag anyagból, ami legalább
annyira érdekelt, mint Cindi Mitch és Tom Brandon messze földről híres románca.
Melegen tartott és ez volt a lényeg, elvégre, ha abba a vékony pokrócban
kellett volna átvészelnem az éjszakát már biztos, hogy bacilus tanyát
növesztettem volna személyem köré.
–
Basszus, ez az ő kabátja! Rám adta, hogy ne fázzak… akkor ezért írta… Ó, de
édes… – még egyszer utoljára elolvastam a levelet és hirtelen észrevettem azt,
ami eddig egyfolytában elkerülte a figyelmem. Értetlenül bámultam a három betűs
szót a vonalak kígyózása között. – Csók Izzy…
Nem tudtam hová tenni. Halványlila gőzöm sem volt róla, hogy ezzel mi
lehetetett a célja. Hiszen én egy fiatal, ártatlan kislány voltam, ő meg egy
érett férfi…
Összeszedtem magam, majd elindultam lefelé. A környék kintről sem tűnt
megnyerőbbnek. Pontosan olyan nyomasztó hatást gyakorolt az emberre, mint
belülről. Markomban a kulcsot idegesen babráltam s majdnem sikerült
felnyársalnom az apró fémtárggyal tenyerem. – Komolyan ezt a bénaságot már
reklámozni kéne! Kiállhatnék egy kirakatba vele… Jobb lennék, mit egy cirkuszi
majom! – morfondíroztam, mikor egy árny suhant el mellettem.
-
Úr isten te nem... nem Becca Meyer vagy? – sikította az
„árny”.
Az én hatalmas árnyam egy százhatvanöt centi magas huszonéves lány volt…
Óriási boci szemeivel úgy meredt rám, mintha nemzeti kincs lettem volna, amit
okvetlenül meg kell védeni. Szája szinte a fülét súrolta, annyira mosolygott és
egy kis pír is felfedezhető volt kerek pofiján. Még levegőt is elfelejtett
venni válaszom várása közben. Kezdtem megijedni, hogy ott helyben elájul, így
gyors cselekedetre vetemedtem:
-
Sajnálom, nem – ami azt illeti, fogalmam sincs ki az a
Becca Meyer. Feltételezem az új, aktuális kedvenc a tinik körében.
-
Ó… kár! De biztos? Nem, tudom már ki vagy! – szegezte
rám mutatóujját.
– Jaj, ezúttal mibe keveredsz te lány?
-
Te vagy Slash, a Guns N Roses elektromos gitárosának
barátnője… Mondjuk, nem rémlik, hogy lett volna piercinged azon a fotón… Na, se
baj! Te vagy, igaz? – nézett rám a világ legédesebb kölyökkutya szemeivel. –
Ugye?
-
Nem – ráztam meg a fejem s mielőtt bármit mondhattam
volna hozzá újra rázendített.
-
Fenébe is! Áruld el ki vagy! Kérlek! Biztos valami
szuperhíres énekesnő csak most álruhában vagy! Na, gyerünk, légyszi! – kérlelt
szüntelen. – Látszik, hogy nem idevalósi vagy, különben simán be tudnál olvadni
a tömegbe – ami itt nincs! – Túlságosan szép és csinos vagy, ahhoz, hogy egy
átlagos húszas éveiben járó lány légy a nagyvilágból. Sőt, rájöttem,
szupermodell vagy és ezzel a piercinggel lázadsz a modell világ kíméletlen
szabályi ellen… – rizsázott tovább. Felmerült bennem a kérdés, hogy néha levegőt
is vesz-e?
– Nincs neked egy kicsit élénk
fantáziád?
-
Figyelj, se híres, se gazdag, se feleség, se hercegnő –
ez, hogy jött ide? – nem vagyok! Csak egy a sok iskolába járó diák közül, aki
érettségi előtt áll. Semmi több. Átlagos életem van! Reggel felkelek, iskolába
megyek, eszek, iszok, tanulok, hazamegyek, megint eszek, leckét írok, aztán
lefürdők és a nap zárásaként lefekszem aludni. Ahogy neked is, nekem is vannak
barátaim, akikkel együtt lógok, hülyéskedek és alkalmanként bulizok, oké?
– Istenem add, hogy megértse! – már
fáj a szám.
-
Hidd el, egyszer híres leszel! De komolyan belőled
valami megahíres sztár lesz! – mosolygott ismét ezer wattos technikájával. –
Így szeretnék én lenni az első, akinek autogramot adsz, aztán amikor berobbansz
más sárgulni fog az irigységtől, mert nekem már van dedikálásom a
szupersztártól.
-
Ö… rendben! – bár mélységesen kétlem, hogy valaha
hasznát fogod venni…
-
Gyere! Csak az irodában van toll meg papír – intett,
hogy kövessem.
Az iroda kellemes hangulatú szobácska
volt; trombitavirág színű falai meleget sugároztak és a rajtuk logó képek feldobták
az amúgy kopár felületet. A cseresznyefa parkettát szőnyegek borították; citrom
és narancssárga csíkos szőtt „sávok”. Egy asztal, három szék és egy alacsony
polcféleség állt a helységben. Az íróasztal közvetlen az ablak előtt magaslott
kiváló fényt biztosítva, mögötte egy, előtte két szék sorakozott. Az egyszerű
fabútorok nem voltak túl drága darabok, mégis remekül passzoltak a hely
harmóniájához. Sokkal kellemesebb volt, mint odakint.
-
Bocs a kupiért, tudod, nem gyakran van vendégünk –
turkált tetemes mennyiségű papírjai alatt, melyek egész asztalát beborították.
– Sosem találok meg semmit! – panaszolta csapkodás közben, amit ő vélhetően pakolásnak
nevezett. – Jesszusom… itt is rendet kéne alkalmanként rakni… – tűnt el a
bútordarab takarásában. – Á… hagyjuk… majd… egyszer megcsinálom… Talán…
Esetleg…
-
Meg van! – visította, majdan a fafelületre egy lapot es
egy tollat csapott. – Huh… Mennyi szemét van itt. Tényleg muszáj lesz
megcsinálnom ezt a takarítást!
-
Mit írjak? – ezt szokták kérdezni, vagy nem?
-
Ö… amit te szeretnél – hangsúlyozta ki.
-
Oké – megragadtam az íróeszközt, azzal nem túl
nagyméretű betűimmel gondosan írni kezdtem.
Előszedtem legszebb írásom, amivel
talán még betűrajz órán sem írok. Odafigyeltem, melyik betűt, hogy kötöm,
kapcsolom egymáshoz és az öles mozdulatokat mellőzve formáltam a lehető
legszebbre a külalakot. Sikerült egy viszonylag részben értelmesnek mondható
kis szöveget gyártanom, bár kétlem, hogy bármelyik napjainkban híres sztár
valami komolyabb mondanivalójú sorokat szokott fickálni.
-
Azta! Ez nagyon szép! – közölte, s szinte félve
tartotta a papírt, mintha akkora tragédia lenne, hogy esetleg összegyűri az
irományom. – Skayla Grace-től sok szeretettel első rajongómnak… Ó, nagyon
köszönöm! Ki fogom tenni a falamra! – csillantak fel szemei az ötlettől.
-
Igazán nincs mit! – és egy halvány mosolyt is
megpróbáltam hozzábiggyeszteni. – Meg tudnád mondani, hogy jutok el Lafayette-be?
-
Természetesen – kacsintott –, szóval ö… mész egyenesen
egészen addig – s mutatóujjával az országútra mutatott –, míg egy
buszmegállóhoz nem érsz, aztán ott vársz és, majd, ha jön, felszállsz a
tizenhármas buszra, ezután szerintem boldogulsz.
-
Oké, köszi! Mennyire van messze ez a bizonyos
buszmegálló?
-
Annyira nincs… Fél óra, talán háromnegyed… Túlélhető!
-
Hálás köszönetem. Ja, és mielőtt elfelejteném, itt a
kulcs, gondolom, neked kell leadni – nyomtam a markába az apró fémtárgyat.
-
Ó, igen! Bocs, de ezt kénytelen leszek megkérdezni
mégis, hogy kerültél ide?
– Ha te azt sejtenéd…
-
Rossz buszra szálltam – kamuztam a legegyszerűbb
verziót.
-
Az kellemetlen… várjunk csak! Te valami fiúval… á…
fiúval, férfivel voltál… Emlékszem, hiszen akkor is én voltam itt – közölte
diadalmasan.
-
A bátyám volt az, csak ő melózik, ezért már lelépett.
– Újabb hazugság, egyre jobb, ennyi erővel azt is előadhattam volna,
hogy híresség vagyok. Az a Becca Meyer!
-
Értem! Nagyon helyes fiú, biztos jól meg vannak a
barátnőjével.
-
Igen, hogyne – szólaltam meg végül. – Boldogok… –
nyugtáztam.
-
A jó pasik mindig foglaltak – panaszolta.
– Valószínű jobb is… Így feltehetően elkerülhetőek a felesleges
csalódások… Feltehetőleg… – mérlegeltem tovább a helyzetet. – Rohadt egy dolog
ez a szerelem! Annyi macera van vele! Hülyét csinál magából az ember, őrült
dolgokat tesz és a lehető legjobban kifordul önmagából és az egyéb
kellemetlenségeket inkább meg se említsük.
-
Nos, hát köszönök mindent… Remélem, egyszer még
találkozunk! – és tényleg komolyan gondoltam.
-
Alap… Tudod, te híres leszel, legrosszabb esetben
valami híresség, jó eséllyel rocker feleség leszel… De, ha rám hallgatsz
énekesnek, vagy színésznőnek mész, a modelleket agyatlan cafkának nézik. Tehát
skálázz sokat, írj dalokat, szerezz zenét és gyakorolj!
-
Ez jó, énekelni se hallottál, na, nem mintha valami
eget rengető fantasztikus hangom lenne, sőt hangom sincs, de, azért gyakoroljak
sokat… Hát, oké, köszi! Megteszem, ami tőlem telik… Bár lehetséges, hogy
maradok a gazdag feleség foglalkozásnál, az mindig nyerő… Feleségre, amíg világ
a világ szükség lesz! – ami mellékesen még igaz is.
-
Ha ezt mondod, ezer százalékig biztos vagyok benne,
hogy igencsak nagy tehetséggel vagy megáldva! – kacagott immáron sokadszorra.
-
Se! –
feleltem egy győztes mosoly kíséretében.
-
Hazug! – pimaszkodott tovább. – Úgy is enyém lesz az
utolsó szó, kár törnöd magad!
-
Hidd el, ennek tudatában vagyok… nagyon is… Nem vagyok
az a szószátyár típusú lány.
-
Győztem – engedte meg diadalíves mosolyát.
-
Hm… csinos – a jó élet, mi lelt engem egy héten nem beszélek
ennyit, mint ma!
-
Tudom – felelte szerényen.
-
Most már tényleg mennem kéne… Egyszer haza is kell
érnem!
-
Menj Isten hírével te eltévedt pára – bohóckodott. –
Ja, és, ha netalántán újra errefelé tévednétek a bátyókával okvetlenül
ugorjatok be! Ad át üdvözletem neki!
-
Rendben! Meg lesz! Azt is mondjam, hogy puszilod?
-
Természetesen!
-
Oh… örülni fog! – mondtam. – Akkor, viszlát, egyszer
még összefutunk!
-
Hellóka! Az fix!
Bármennyire is magával ragadott Frankfort városának hangulata a kihalt,
szinte kísértetiesen üres utcákkal, országutakkal és nyikorgó, bedeszkázott
házak romos épületeinek ismeretlen zajával én, mégis az átlagnál gyorsabb
tempóval szeltem az utat a forgalomtól megbénult autópálya szélének mentén.
Csupán néha-néha hangzott fel egy állat által formált hang, különben csend
honolt a kísértet városban. – Érdekelne, hogy sikerült ide keverednem…
Bakancsom eleje kis ferdítéssel
egy merő porban úszott, melyet a murvás út pakolt rá jó egy kilométer megtétele
alatt, mikorra már a hőn áhított buszmegállóm is megkeveredett egyszer csak a
semmiből. Attól féltem hallucinálok a napokban történt sokkoló élmények átélése
következtében. A megálló valóságos volt, teljes pompájában csillogott a nap
hőmentes aranyszínű csíkjaiban. A várakozó koszosan, szeméttel telve
árválkodott leszakadni készülő öreg, dohos faüléseivel. Fikarcnyi lehetőséget
sem láttam arra, hogy a szúette fa bármiféle súly általi terhelést képes lenne
megtartani, ezért inkább az oldalt meredező fémváznak dőltem, amit azonnal
megbántam. Amellett, hogy a fém hideg volt még pókháló szövődmények is lógtak
le itt-ott, mely csak egy bizonyos fényben vált észrevehetővé a szemfüles
szemek számára.
Szia Dolna!:) Ha elkéstem volna, ne haragudj, nyaralni voltam, gép, net nélkül:( Blogspot nélküül:( xD Amúgy a fejezet szuper lesz, szerintem hirdethetnéd az oldalt más blogokon, hátha akkor többen véleményeznének ^^ Skyla karakterét még mindig imádom, olyan kis flegmás, ugyanakkor mégis kedves ^^ Ez a másnapos dolog pedig... xD Szuperül leírtad mit érez, eléggé szarul lehetett szegénykém:( xD De végül is, ő választotta a piát:P Becca Mayer?! :OOO Hű, annyira ismerős a neve oO Hát, kíváncsi leszek, tényleg sztár lesz-e Skylából ^^ :DD Cuki volt az az autogram :P :DD Imádtam a fejezetet, értesíts ha jön a friss *-*
VálaszTörlésPuszi: niiki
Szia Niiki!
TörlésReményem, kellemesen telt a nyaralás. :)
Hát igazad lehet...
Skyala már csak ilyen - hol ilyen, hol olyan.
Másnaposnak lenni valóban nem nagy élmény - de nem saját tapasztalatból írtam...
Becca Meyer - hát ez a név csak jól hangzott...
Igazából még magam sem tudom, de ha igen akkor biztos nem az első kötetben. ;)
Köszönöm, természetesen. És köszönöm a véleményedet is!
Dolna
UI.: Siess a bálozó Drakula-val! :P
Szia
VálaszTörlésMegnéztem a blogodat és tetszik a történeted. Az írási stílusod is nagyon bejön. És így nagyon eredeti ez az egész. Siess a kövivel, új olvasód leszek.
Puszi :)
Szia!
TörlésKöszönöm szépen a véleméyt!
Én meg a tiéd :P
Dolna