2012. július 22., vasárnap

   Itt lenne az új fejezet. Sajnos, nem volt sok időm, hogy átolvassam és mostegy novellán dolgozom úgy, hogy tényleg nem bővelkedem időben. 
   Nos, jó olvasást kívok, Niiki - más úgy se véleményez...


1989. október 6.
Péntek – 7:20
 Frankfort, Indianapolis, USA

Negyedik fejezet
MÁSNAPOSSÁG

SKAYLA

                                                   
     
   Sose, de tényleg sose részegedjetek le!
   Még csak a felkelő sugarak szűrődtek át a redőny apró résein keresztül, amit valaki gondosan lehúzott, hogy édes álmaim zavartalanul folyhassanak le. Ám édes álmaim cukormáza hiányzott, így a gonosz, kíméletlen fejfájás ostromolta békességre vágyó kobakom. Miután végképp kiragadott a valóság képzelgéseim színteréről enyhe tompaság és kóma fogadott szürkeállományom részéről a kínzó lüktetés pedig annál inkább tetőzte kedélyállapotom.
   Elgémberedett tagjaim mozgatásával megkíséreltem felülni, de az a hátsó, tűszúrásokra emlékeztető ritmus erősebbnek bizonyult. Fejem visszahanyatlott a párnára és kezdetét vette a „bámuljuk a plafont kifulladásig” elnevezésű játék. Ez a bizonyos kifulladás öt perc leforgása alatt be is következett.
   Oldalamra fordultam, majd az ágy szélére csusszanva lelendítettem a lábam a kellemes, melegséget sugárzó, középbarna fapadlózatra. Hideg volt. Keletlenül felnyomtam magam, aztán bátortalan lépésekkel megindultam s szinte rögtön megtorpantam. – Hol vagyok? – tekintettem körbe.
   A krémszínűre festett négy fal szorosan illeszkedett egymáshoz, melyek kiváló védelmet nyújtottak a különféle bogarak ellen. Az ablak és ajtó egy falon osztozott s az üvegnégyzet előtt egyszerű, fehér függöny lógott. A szobában összesen öt bútordarab kapott helyet; egy ágy, középen elhelyezve, egy éjjeliszekrény, a fekhely balján, egy ruhásszekrény, a jobb oldalon és egy íróasztal plusz szék páros, pedig az utolsó szabad sarokba bújtatva. Visszafogott, mégis aranyos és hangulatos kis szobácska volt pasztell színeivel. Ellenben továbbra sem tudtam, hogy hol vagyok!
   Új ötlettől vezérelve a függönyhöz léptem, majd a reluxa madzagját megragadva felhúztam azt. Ö… nem lettem okosabb. Egy elhagyatott parkoló és egy forgalommentes országút terült el előttem. Az úttest túloldalán kopasz fák nyújtózkodtak felfelé, ami elég barátságtalan és bizalomgerjesztő képet alkotott. Az égbolt szürkés színben pompázott, ami a közeledő eső első árulkodó jele volt. – Skayla Grace, ha még egyszer csak gondolni is mersz alkoholra én magam rúglak seggbe! – fenyegetőztem. Egyszer rúgok be, hát persze, hogy elkeveredek az istenháta mögé!
   Ötlettelenül pásztáztam környezetem, mintha kerestem volna valamit. Ez a valami egy tábla, vagy egy plakát lett volna. Valójában csupán hiú ábrándokat kergettem a senki földjén! Az egyetlen ehhez hasonló tákolmány egy mindenféle színes fecnivel telenyomkodott hirdetőtáblaféleség volt, amilyen a boltokban szokott lenni, melyen a lakosság az ezeréves, megunt vackaikat hirdetheti, vagy éppen eltűnt kisállatokról ragaszthatnak ki képet, hogy: Eltűnt xy… Ha megtalálja, kérem, jelezze itt és itt… stb.. 
   – Ez remek – gondoltam, majd becsapódtam háttal az ágyba, melynek rúgói csakúgy nyikorogtak. Kicsit emlékeztetett egy szenvedő vonításra többször visszajátszva. – Ez mi? – nyúltam egy fehér, félbehajtott lapocska után, ami a fejem alatt heverő párna mellett volt lerakva. – Egész végig itt leledzett és csakis most vagyok képes észrevenni?  
   Szétnyitottam a levelet s a már jól ismert dőlt betűs írás feketéllett a papíron:

Gracie,
Többet szerintem ne hallgass rám! Csak kárt teszek benned…
Nos, mivel nem tudtam kihúzni belőled a lakcímed, így kénytelen voltalak itt – ebben a motelben – hagyni. Mellesleg a város neve Frankfort.
Lafayette busszal mindössze fél óra.

                                                   Csók
                                                       Izzy

UI.: Ha legközelebb meglátlak kabát nélkül, egy szál pulóverben ilyen hidegben azt hiszem, megnevellek egy csöppnyit!
       Erős fejfájás esetén nyugodtan szidj, remélhetőleg átvészelem a napot huszonnégy órás csuklás esetén is.
       Ja és… édesen alszol!

   – Te nő! Mi a jó szentéletet csináltál?! – olvastam el ismét a számomra zavaros sorokat. – Megnevellek… fejfájás… édesen alszom? Mi van? – betűztem el az utolsó mondatot legkevesebb hatodszorra. Hiába, jól láttam, ami oda volt írva, még félre se néztem. – Jaj, Skayla feltétlenül muszáj neked folyton leégetned magad előtte? Viselkedhetnél! Most azt gondolja, hogy miatta vedeltél be ennyi liter ritka szar ízű szeszt. Na, jó tulajdonképpen igen… de akkor is! Erről nem kell tudnia!
   Ahogy fészkelődtem feltűnt, hogy mozgásom valamiért vontatottabb; nehezebben használtam a kezem, ellenben a lábam ugyanolyan könnyen. Letekintettem mellkasomra és egyből megértettem a hibaforrásának okát; egy nagyméretű, fekete kabátba voltam bugyolálva, ami hosszúságban még elment, viszont szélességében és vállbőségét tekintve megközelítőleg sem. Enyhe dohányszag áradt a vastag anyagból, ami legalább annyira érdekelt, mint Cindi Mitch és Tom Brandon messze földről híres románca. Melegen tartott és ez volt a lényeg, elvégre, ha abba a vékony pokrócban kellett volna átvészelnem az éjszakát már biztos, hogy bacilus tanyát növesztettem volna személyem köré.
   – Basszus, ez az ő kabátja! Rám adta, hogy ne fázzak… akkor ezért írta… Ó, de édes… – még egyszer utoljára elolvastam a levelet és hirtelen észrevettem azt, ami eddig egyfolytában elkerülte a figyelmem. Értetlenül bámultam a három betűs szót a vonalak kígyózása között. – Csók Izzy…
   Nem tudtam hová tenni. Halványlila gőzöm sem volt róla, hogy ezzel mi lehetetett a célja. Hiszen én egy fiatal, ártatlan kislány voltam, ő meg egy érett férfi…

   Összeszedtem magam, majd elindultam lefelé. A környék kintről sem tűnt megnyerőbbnek. Pontosan olyan nyomasztó hatást gyakorolt az emberre, mint belülről. Markomban a kulcsot idegesen babráltam s majdnem sikerült felnyársalnom az apró fémtárggyal tenyerem. – Komolyan ezt a bénaságot már reklámozni kéne! Kiállhatnék egy kirakatba vele… Jobb lennék, mit egy cirkuszi majom! – morfondíroztam, mikor egy árny suhant el mellettem.

-          Úr isten te nem... nem Becca Meyer vagy? – sikította az „árny”.

   Az én hatalmas árnyam egy százhatvanöt centi magas huszonéves lány volt… Óriási boci szemeivel úgy meredt rám, mintha nemzeti kincs lettem volna, amit okvetlenül meg kell védeni. Szája szinte a fülét súrolta, annyira mosolygott és egy kis pír is felfedezhető volt kerek pofiján. Még levegőt is elfelejtett venni válaszom várása közben. Kezdtem megijedni, hogy ott helyben elájul, így gyors cselekedetre vetemedtem:

-          Sajnálom, nem – ami azt illeti, fogalmam sincs ki az a Becca Meyer. Feltételezem az új, aktuális kedvenc a tinik körében.
-          Ó… kár! De biztos? Nem, tudom már ki vagy! – szegezte rám mutatóujját.

   – Jaj, ezúttal mibe keveredsz te lány?

-          Te vagy Slash, a Guns N Roses elektromos gitárosának barátnője… Mondjuk, nem rémlik, hogy lett volna piercinged azon a fotón… Na, se baj! Te vagy, igaz? – nézett rám a világ legédesebb kölyökkutya szemeivel. – Ugye?
-          Nem – ráztam meg a fejem s mielőtt bármit mondhattam volna hozzá újra rázendített.
-          Fenébe is! Áruld el ki vagy! Kérlek! Biztos valami szuperhíres énekesnő csak most álruhában vagy! Na, gyerünk, légyszi! – kérlelt szüntelen. – Látszik, hogy nem idevalósi vagy, különben simán be tudnál olvadni a tömegbe – ami itt nincs! – Túlságosan szép és csinos vagy, ahhoz, hogy egy átlagos húszas éveiben járó lány légy a nagyvilágból. Sőt, rájöttem, szupermodell vagy és ezzel a piercinggel lázadsz a modell világ kíméletlen szabályi ellen… – rizsázott tovább. Felmerült bennem a kérdés, hogy néha levegőt is vesz-e?

   – Nincs neked egy kicsit élénk fantáziád?
         
-          Figyelj, se híres, se gazdag, se feleség, se hercegnő – ez, hogy jött ide? – nem vagyok! Csak egy a sok iskolába járó diák közül, aki érettségi előtt áll. Semmi több. Átlagos életem van! Reggel felkelek, iskolába megyek, eszek, iszok, tanulok, hazamegyek, megint eszek, leckét írok, aztán lefürdők és a nap zárásaként lefekszem aludni. Ahogy neked is, nekem is vannak barátaim, akikkel együtt lógok, hülyéskedek és alkalmanként bulizok, oké?

   – Istenem add, hogy megértse! – már fáj a szám.

-          Hidd el, egyszer híres leszel! De komolyan belőled valami megahíres sztár lesz! – mosolygott ismét ezer wattos technikájával. – Így szeretnék én lenni az első, akinek autogramot adsz, aztán amikor berobbansz más sárgulni fog az irigységtől, mert nekem már van dedikálásom a szupersztártól.
-          Ö… rendben! – bár mélységesen kétlem, hogy valaha hasznát fogod venni… 
-          Gyere! Csak az irodában van toll meg papír – intett, hogy kövessem.

   Az iroda kellemes hangulatú szobácska volt; trombitavirág színű falai meleget sugároztak és a rajtuk logó képek feldobták az amúgy kopár felületet. A cseresznyefa parkettát szőnyegek borították; citrom és narancssárga csíkos szőtt „sávok”. Egy asztal, három szék és egy alacsony polcféleség állt a helységben. Az íróasztal közvetlen az ablak előtt magaslott kiváló fényt biztosítva, mögötte egy, előtte két szék sorakozott. Az egyszerű fabútorok nem voltak túl drága darabok, mégis remekül passzoltak a hely harmóniájához. Sokkal kellemesebb volt, mint odakint.

-          Bocs a kupiért, tudod, nem gyakran van vendégünk – turkált tetemes mennyiségű papírjai alatt, melyek egész asztalát beborították. – Sosem találok meg semmit! – panaszolta csapkodás közben, amit ő vélhetően pakolásnak nevezett. – Jesszusom… itt is rendet kéne alkalmanként rakni… – tűnt el a bútordarab takarásában. – Á… hagyjuk… majd… egyszer megcsinálom… Talán… Esetleg… 
-          Meg van! – visította, majdan a fafelületre egy lapot es egy tollat csapott. – Huh… Mennyi szemét van itt. Tényleg muszáj lesz megcsinálnom ezt a takarítást!
-          Mit írjak? – ezt szokták kérdezni, vagy nem?
-          Ö… amit te szeretnél – hangsúlyozta ki.
-          Oké – megragadtam az íróeszközt, azzal nem túl nagyméretű betűimmel gondosan írni kezdtem.

   Előszedtem legszebb írásom, amivel talán még betűrajz órán sem írok. Odafigyeltem, melyik betűt, hogy kötöm, kapcsolom egymáshoz és az öles mozdulatokat mellőzve formáltam a lehető legszebbre a külalakot. Sikerült egy viszonylag részben értelmesnek mondható kis szöveget gyártanom, bár kétlem, hogy bármelyik napjainkban híres sztár valami komolyabb mondanivalójú sorokat szokott fickálni.

-          Azta! Ez nagyon szép! – közölte, s szinte félve tartotta a papírt, mintha akkora tragédia lenne, hogy esetleg összegyűri az irományom. – Skayla Grace-től sok szeretettel első rajongómnak… Ó, nagyon köszönöm! Ki fogom tenni a falamra! – csillantak fel szemei az ötlettől.
-          Igazán nincs mit! – és egy halvány mosolyt is megpróbáltam hozzábiggyeszteni. – Meg tudnád mondani, hogy jutok el Lafayette-be?
-          Természetesen – kacsintott –, szóval ö… mész egyenesen egészen addig – s mutatóujjával az országútra mutatott –, míg egy buszmegállóhoz nem érsz, aztán ott vársz és, majd, ha jön, felszállsz a tizenhármas buszra, ezután szerintem boldogulsz.
-          Oké, köszi! Mennyire van messze ez a bizonyos buszmegálló?
-          Annyira nincs… Fél óra, talán háromnegyed… Túlélhető!
-          Hálás köszönetem. Ja, és mielőtt elfelejteném, itt a kulcs, gondolom, neked kell leadni – nyomtam a markába az apró fémtárgyat. 
-          Ó, igen! Bocs, de ezt kénytelen leszek megkérdezni mégis, hogy kerültél ide?

   – Ha te azt sejtenéd…     

-          Rossz buszra szálltam – kamuztam a legegyszerűbb verziót.
-          Az kellemetlen… várjunk csak! Te valami fiúval… á… fiúval, férfivel voltál… Emlékszem, hiszen akkor is én voltam itt – közölte diadalmasan.
-          A bátyám volt az, csak ő melózik, ezért már lelépett.

   – Újabb hazugság, egyre jobb, ennyi erővel azt is előadhattam volna, hogy híresség vagyok. Az a Becca Meyer! 

-          Értem! Nagyon helyes fiú, biztos jól meg vannak a barátnőjével.
-          Igen, hogyne – szólaltam meg végül. – Boldogok… – nyugtáztam.
-          A jó pasik mindig foglaltak – panaszolta.

   – Valószínű jobb is… Így feltehetően elkerülhetőek a felesleges csalódások… Feltehetőleg… – mérlegeltem tovább a helyzetet. – Rohadt egy dolog ez a szerelem! Annyi macera van vele! Hülyét csinál magából az ember, őrült dolgokat tesz és a lehető legjobban kifordul önmagából és az egyéb kellemetlenségeket inkább meg se említsük.

-          Nos, hát köszönök mindent… Remélem, egyszer még találkozunk! – és tényleg komolyan gondoltam.
-          Alap… Tudod, te híres leszel, legrosszabb esetben valami híresség, jó eséllyel rocker feleség leszel… De, ha rám hallgatsz énekesnek, vagy színésznőnek mész, a modelleket agyatlan cafkának nézik. Tehát skálázz sokat, írj dalokat, szerezz zenét és gyakorolj!
-          Ez jó, énekelni se hallottál, na, nem mintha valami eget rengető fantasztikus hangom lenne, sőt hangom sincs, de, azért gyakoroljak sokat… Hát, oké, köszi! Megteszem, ami tőlem telik… Bár lehetséges, hogy maradok a gazdag feleség foglalkozásnál, az mindig nyerő… Feleségre, amíg világ a világ szükség lesz! – ami mellékesen még igaz is.
-          Ha ezt mondod, ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy igencsak nagy tehetséggel vagy megáldva! – kacagott immáron sokadszorra.
-          Se! – feleltem egy győztes mosoly kíséretében.
-          Hazug! – pimaszkodott tovább. – Úgy is enyém lesz az utolsó szó, kár törnöd magad!
-          Hidd el, ennek tudatában vagyok… nagyon is… Nem vagyok az a szószátyár típusú lány.
-          Győztem – engedte meg diadalíves mosolyát.
-          Hm… csinos – a jó élet, mi lelt engem egy héten nem beszélek ennyit, mint ma!
-          Tudom – felelte szerényen.
-          Most már tényleg mennem kéne… Egyszer haza is kell érnem!
-          Menj Isten hírével te eltévedt pára – bohóckodott. – Ja, és, ha netalántán újra errefelé tévednétek a bátyókával okvetlenül ugorjatok be! Ad át üdvözletem neki!
-          Rendben! Meg lesz! Azt is mondjam, hogy puszilod?
-          Természetesen!
-          Oh… örülni fog! – mondtam. – Akkor, viszlát, egyszer még összefutunk!
-          Hellóka! Az fix!

   Bármennyire is magával ragadott Frankfort városának hangulata a kihalt, szinte kísértetiesen üres utcákkal, országutakkal és nyikorgó, bedeszkázott házak romos épületeinek ismeretlen zajával én, mégis az átlagnál gyorsabb tempóval szeltem az utat a forgalomtól megbénult autópálya szélének mentén. Csupán néha-néha hangzott fel egy állat által formált hang, különben csend honolt a kísértet városban. – Érdekelne, hogy sikerült ide keverednem…
   Bakancsom eleje kis ferdítéssel egy merő porban úszott, melyet a murvás út pakolt rá jó egy kilométer megtétele alatt, mikorra már a hőn áhított buszmegállóm is megkeveredett egyszer csak a semmiből. Attól féltem hallucinálok a napokban történt sokkoló élmények átélése következtében. A megálló valóságos volt, teljes pompájában csillogott a nap hőmentes aranyszínű csíkjaiban. A várakozó koszosan, szeméttel telve árválkodott leszakadni készülő öreg, dohos faüléseivel. Fikarcnyi lehetőséget sem láttam arra, hogy a szúette fa bármiféle súly általi terhelést képes lenne megtartani, ezért inkább az oldalt meredező fémváznak dőltem, amit azonnal megbántam. Amellett, hogy a fém hideg volt még pókháló szövődmények is lógtak le itt-ott, mely csak egy bizonyos fényben vált észrevehetővé a szemfüles szemek számára.

4 megjegyzés:

  1. Szia Dolna!:) Ha elkéstem volna, ne haragudj, nyaralni voltam, gép, net nélkül:( Blogspot nélküül:( xD Amúgy a fejezet szuper lesz, szerintem hirdethetnéd az oldalt más blogokon, hátha akkor többen véleményeznének ^^ Skyla karakterét még mindig imádom, olyan kis flegmás, ugyanakkor mégis kedves ^^ Ez a másnapos dolog pedig... xD Szuperül leírtad mit érez, eléggé szarul lehetett szegénykém:( xD De végül is, ő választotta a piát:P Becca Mayer?! :OOO Hű, annyira ismerős a neve oO Hát, kíváncsi leszek, tényleg sztár lesz-e Skylából ^^ :DD Cuki volt az az autogram :P :DD Imádtam a fejezetet, értesíts ha jön a friss *-*
    Puszi: niiki

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Niiki!
      Reményem, kellemesen telt a nyaralás. :)
      Hát igazad lehet...
      Skyala már csak ilyen - hol ilyen, hol olyan.
      Másnaposnak lenni valóban nem nagy élmény - de nem saját tapasztalatból írtam...
      Becca Meyer - hát ez a név csak jól hangzott...
      Igazából még magam sem tudom, de ha igen akkor biztos nem az első kötetben. ;)
      Köszönöm, természetesen. És köszönöm a véleményedet is!

      Dolna

      UI.: Siess a bálozó Drakula-val! :P

      Törlés
  2. Szia
    Megnéztem a blogodat és tetszik a történeted. Az írási stílusod is nagyon bejön. És így nagyon eredeti ez az egész. Siess a kövivel, új olvasód leszek.
    Puszi :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm szépen a véleméyt!
      Én meg a tiéd :P

      Dolna

      Törlés