Megérkezett az új fél fejezet...

Jó olvasát!

1989. október 5.

Csütörtök – 15:20

Lafayette, Indiana, USA

Harmadik fejezet

GONDOK, BAJOK… SEMMI JÓ

SKAYLA

   Miután leválasztottam azt a számtalan réteg agyagot ujjaimról és visszabújtam „rendes”, nevezzük; utcai ruhámba enyhe nem akaródzás társaságában baktattam hátamon súlyos batyummal otthonomnak besorolt, elképesztő méretekkel bíró mesebéli kastély-váracska felé – régebben legalábbis rendelkezett egy sajátos „varázzsal”, viszont, mint minden más ez is elmúlt… Elromlott, megváltozott s végül tönkrement! A buta, akkoriban tudatlan kislány felcseperedett és szembesült az élet nem mindennapi akadályaival, ami számára oly idegen és félelmetes képet festett. Rá kellett ébrednie, hogy az általa megismert világ közel sem olyan édes és egyszerű, ahogy azt ő hiszi, illetve hitte.   

   Lehajtott fejjel rugdostam magam előtt egy utamba tévedt nagyobb kavicsot, mely újra- és újra eltávolodott tőlem. Fájdalmas sóhajok törtek fel torkomból. Nem akartam hazaérni, nem akartam anyámmal találkozni, főképp nem veszekedni vele, az egyetlen olyan személlyel, akitől mondjuk úgy „függök” – elméletben. Semmi kedvem sem volt ehhez a ciriburihoz, mely szinte már általános programnak számított a Grace családban.

   A szokásos kis eldugott utcákon poroszkáltam; az ismerős, megnyugtató kertes házak rengetege és az árnyas fák övezte közegben. Habár a hely ismerős volt én, mégis idegen voltam benne. Idegen a saját szülővárosomban. Értéktelen, szürke pöttyként lézengtem a magas, színes épületek között, melyek melegséget s boldogságot árasztottak vastag falaikon keresztül is. Ám ez sem volt elég ahhoz, hogy jégpáncélom lassú olvadásba kezdjen és beengedje a levegőben vibráló pozitív energiákat. Helyette megdönthetetlen falakat emelt körém, amelyek megvédtek bárminemű „támadástól”. Tulajdonképpen az engem körbevevő jó dolgok befogadástól.

   Megálltam s tekintetem az égre emeltem; gyönyörű világoskéken és tisztán tündökölt, egyetlen egy bárányfelhő sem tarkította. A Nap fényes korongja magasan ragyogott, forró sugaraival melegítette az Indiana-i kisvárost. A hőmérséklet már, így is jóval húsz fok felett tetőzött, és a hőmérő piros csíkja egyre inkább feljebb kúszott. Iszonyat forróságnak néztünk elébe! A szél épphogy csak lágyan lengedezett, ami maximum egy enyhe szellővel ért fel se többel – csupán a meleg levegőt terelte, ahelyett, hogy hűsített volna valamit. A lombos fák levelei együtt zörrentek meg, majd halkultak el.

-          Aj… – nyögtem.

   Egy utolsót rúgtam a kőbe, aztán gyorsnak nem mondható tempómmal tovább csoszogtam körzetünk irányába. Lábaimra, mintha ólomsúlyokat aggattak volna olyan nehezen tettem meg az egymást követő lépéseket. Testi és lelki ellenállásom a „plafont” súrolta. – Skayla muszáj ennyire szenvedned? – kérdezgettem magam. – Hiszen csak anyukádról van szó!

   És pont ez volt a baj! Adele Grace, ismertebb nevén Miss. Grace, Skayla Grace anyja. Bár a válás előtt még lépten-nyomon Mrs. Larkin-ként mutatkozott be, ellenben a különválás óta visszatért eredeti nevéhez, apám vezetéknevétől, pedig nemes egyszerűséggel felfordult a gyomra állítása szerint – többek között ezért lettem én is Grace. Szerintem viszont csak nem bírta elviselni a tényt miszerint elhagyták a másik nőért. Oké, tényleg pocsék érzés lehetett, de mégse rágódhat egész életén keresztül ezen!

   Anyám és apám kapcsolat sosem volt valami szép, szerelmes filmbe illő történet, mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy Edward Larkin megrögözött alkoholista nevében állt – amiről nemigen tudott négy-öt embernél több –, aki alig töltött némi időt családjával. A nőügyeit javaslom, mellőzzük, különben feltehetőleg tíz év múlva is azt mesélném. Anyám elmondása alapján közös életük két hónap után gallyra ment, ám ő kitartó asszony volt és folyton új esélyt adott apámnak, aki ezzel sosem törődött. Ő csak az élvezetnek élt… Néha olyan benyomásom támadt, hogy édesapám már szánalmasan hajszolja fiatalkori életmódját és képtelen kinőni belőle, a mi azt hiszem negyvenöt éves korban nem éppen a legmegfelelőbb viselkedés, se példamutató. Ilyenkor örültem, hogy egyke gyerek lettem – de az sincs kizárva, hogy apuska tudta nélkül ügyködött s ez által gyarapította „népes” famíliáját –, mert ha egy hím nemű egyed is született volna, ki tudja milyen elzüllött gyereket kovácsolt volna belőle az öreg? Ami azt illeti én se voltam betervezett gyerkőc… Enyhén szólva még tervben sem voltam… Viszont a baj megtörtént és kilenc hónap múlva a nem várt melléktermék, azaz én is világra jöttem. Ezzel fenekestül felforgatva szüleim koránt sem nevezhető normális mindennapjait. Mivel apu a hatodik születésnapomat megelőzően adta fel végleg a „harcot” imádott feleségével, Adele cicuskával, így családi életünkről jóformán alig emlékszem valamire. Talán nem is baj…

   Amúgy sem sokat találkoztam vele, elvégre:

1. Anya tűzzel-vízzel védett apától, még akkor is ott állt a telefon mellett, amikor apu felköszöntött a születésnapomon – már, ha eszébe jutott(am)…

Szülőm csupán annyit engedett hosszú-hosszú csatározások után, hogy minden hónapban négyszer beszélhetek vele szigorúan csak telefonon – ebből aztán sok lett… Tekintve, hogy kizárólag akkor csörrent meg az a vacak, mikor hébe-hóba ráébredt arra, hogy van egy gyerekek…

2. Édesanyám kiharcolta, hogy ne látogathasson és én se mehessek el hozzá – ezt, így konkrétan csak ő fűzte hozzá, abban a reményben, hogy tudomásul veszem, majd beletörődök…

Rosszul gondolta! Ám, amikor elszöktem otthonról, egyedül azért, hogy láthassam a találkozás mély nyomokat hagyott bennem. Az, az egy hét életem egyik legkeményebb leckéje volt; megtanultam, hogy néha érdemes hallgatnom anyámra. Főleg a családi ügyek terén.

3. Ezek ellenére szerettem az apám. Ami vicces, hiszen jó formán azt sem tudtam, hogy mégis kicsoda. Sosem sikerült úgy igazán megismernem. Így idővel a megtudtak alapján valószínű jobb is.

Amiket meséltek róla, olyan dolgok voltak, amiket egyszerűen nem akartam megérteni, se meghallani.

Habár tudtam, hogy igazak és nem holmi képzelet szülötte kitalálmányok, igyekeztem elfelejteni őket; azt, hogy verte anyám, azt, hogy vert engem is, azt, hogy a felesége szeme előtt szórakozott más nőkkel, azt, hogy olyan részegre itta magát, hogy az már a beteges szintet érintette és azt is, hogy egy utolsó szemétláda is különb volt nála teljesen szétcsúszott állapotában. Ez mind-mind megtörténhetetlennek minősült számomra.

   Bárhogy próbáltam húzni-halasztani a hazaérést a már távolról is látszó magas, fehér házunk képe egyre nagyobbra nőtt. Befordultam az utca végén, majd az összes szomszéd kertjét alaposan szemügyrevettem – ezzel is húzva az időt –; a kopaszodó fákat, a zöldellő bokrokat, a tökéletes fűzöld gyepet, az igényesen felásott földeket, az egyformán rendezett virágágyásokat. Más néven a gazdagok kifogásolhatatlan „kis” házi ligeteiben gyönyörködtem. Összesen három szomszédunk volt, de az ő telkeik minimum öt ingatlan helyét elfoglalták, a mi „apró viskónk” helyfoglalását meg sem említve.

   Az ég felé nyújtózó fekete vaskapuval és kerítéssel elkerítette otthonom előtt szobroztam lassan öt perce a járdába gyökerezett lábakkal. Nem voltam képes elővenni a bejáratot nyitó varázslatos kis fém tárgyakat, se a zárba illeszteni őket, csak álltam és néztem a hatalmas telket, mintha most látnám először. A kerítés mellett szorosan óriásfák magasodtak védelmet és árnyékot biztosítva. A kaputól kikövezett utak vezettek különböző irányokba s mindegyik mást és mást rejtett. Tekintetem az egyenesen felfelé vezető úton indult el, ami a lakás bejáratáig vitt. Felfelé három emelet magaslott lefelé csak egy, ami a pince névre hallgatott, bár teljesen más szerepet töltött be. Otthonom alakja igazán semmire sem hasonlított, rengeteg kiugráló része, erkélye, üvegfala, elkerített oldala és egyéb ilyen furcsaságokat takart. A kor szerint ez volt a menő. Szóval, ha valakinek dőlt a gázsi, akkor biztos, hogy ilyenforma lakást építetett.

   Közel tíz perc gondolkodás után lelkierőt vettem, a kulcsomat a zárba illesztettem, majd elfordítottam. A vaskapu nyikorgás nélkül tárult ki, amit bevánszorgásomat követően visszazártam. Magamban eldöntöttem, hogy ma nem fogok összeveszni édes drága anyukámmal, hiszen még így sem múlt el az előző vitánk következménye, a felettébb kedves és megnyerő modorom.

-          Megjöttem! – kiáltottam a konyha irányába, ahonnét sikálás hangja szűrődött ki.

   – Megint mi baja van? Csak nem jött rá a szimplán takarítanom kell! Tegnap az egész lakást kifényezte! – huppant le a táskám a szinte szikrázóra fényezett márványkőre.

-          Szia, kicsim! Ilyen sokáig voltatok?

-          Négyig.

-          Akkor hogy-hogy csak most értél haza, mindjárt öt óra – vágtatott ki az előszobába felocsúdott hangjának kíséretében.

   – Igen, honnan találtad ki, hogy pont erre van szükségem? Nincs is üdítőbb egy jó kis szópárbajnál, főleg a muterral… Erős késztetést éreztem arra, hogy valami igazán találót vágjak a fejéhez, de mély levegőt vettem és a belőlem kitörni készülő szóáradatot visszanyeltem. – Az anyáddal beszélsz, az anyáddal!

     

-          Sokáig tartott leimádkozni az agyagot a kezemről – feleltem, ami akkora hazugságnak nem is számított.

-          Á… – fújtatott, miközben tartása egyre merevebbé vált. Ajjaj, mi lesz itt? – Hát jó – mondta végül.

   Adele Grace azon kevés nő közé tartozott, aki kertelés nélkül állíthatta, hogy természetes szépség; gyönyörű, porcelán sima bőre, erős, dús és hihetetlenül hosszú szőke haja, méghozzá a szőke legritkább és legirigylésreméltóbb árnyalatában tündökölt, ami szinte fehér színben pompázott, de természet adta fénye mindent elárult róla. Olyan volt akár a gyémánt. Nagy, kék őzike szemeit hosszúra nyúlt egyben sűrű szempillák árnyékolták, amiket úgy tudott rebegtetni, ahogy a legjobb modellek se. Cseresznye piros, telt ajkaival, pedig az őrületbe kergette a pasikat – és persze kifogásolhatatlanul karcsú, mi több igencsak nőies alakjával, s formáival.

   Ám aznap egy másik nő állt előttem! Arca sápadtan, fehéren csillogott, haja egy összeragadt szőrcsomóra hasonlított – mint néhai macskám, Pufika bundája egy kiadós fürdés után –, ragyogó kék tekintete kincsét vesztve, sötéten pislákolt s szája széle erőtlenül görbült lefelé. Az ősrégi, divatjamúlt otthonkáról és sárga gumikesztyű párosról nem is beszélve. Ismét csak ennyit bírtam mondani, illetve gondolni: – Ajjaj!

   Anya öltözködés terén vetekedett Megan-nel és Diana-val. Csakis az aktuális trendnek megfelelő göncökben járt, hozzáillő sminkkel és frizurával, bár korát szem előtt tartva. Ily módon megnyugodhattam, hogy egyszer sem fogom meglátni a főutcán tigris mintás forrónadrágban és neon rózsaszín has pólóban parádézni a többi pénzes lotyó barátnőjével.

   Ő volt, Adele Grace az álomnő én meg a félresikerült, defektes lánya, aki valamilyen úton-módon keresztül művész lett – vagyis hát olyasmi. Anyám és köztem az egyetlen eltérés szemünk színe volt; nem örököltem boldogságtól mosolygó tekintetéből, helyette apám megfejthetetlen fekete szempárját kaptam. Mintha sajnáltam volna! Sosem akartam Barbie mása lenni, így is elég volt anyám génállományából rám ruházott fantasztikus tejfelszőke haj. Külsőre talán kiköpött Adele voltam, viszont belülről két merőben más ember voltunk. Ám a külső egyformaságot sem toleráltam sokáig. Tizenhárom éves koromra eljutottam odáig, hogy én bizony fekete leszek, kell a bánatnak ez a nyamvadt szöszi hajzuhatag.

   Tehát fekete lettem anyukám nagy örömére, amit kedves barátnői se hagyhattak szó nélkül. – „Adele észrevetted, hogy néz ki a lányod?” – kérdezte anyám kedvenc barátnője, Judy. Más szimplán annyit mondott, hogy tönkreteszem a hajam, továbbá, hogy öregít és elrondítja természetes szépségem – hát hogyne. Szövegeléseik egyik fülemen be, másik fülemen ki tendenciát követték. Majd kilenc hónappal később ismét változtatásra szántam el magam; átszúrattam az orrom, aztán egy apró, briliánsszerű kövecskét rakattam bele. Nem volt vele komoly célom, csupán tetszett és a Barbie image végleges eltörléséhez kapóra jött. Így imádnivaló osztálytársaimnak is sikerült megérteniük, hogy Skayla Grace, az Skayla Grace és még esetlegesen sem Barbie Grace. Stílusom se a rockerek, se a punkok, se a divatbabák elvetemült világát nem követte. Esetleg a punk és a rocker átmenetének lehetett volna legnagyobb szerencsével besorolni… Színskálám a feketétől a feketéig terjedt s kivételes alkalmakkor néha a fehérrel is közelebbi ismeretséget kötöttünk. Rockernek való titulálásomat követően bal fülembe plusz egy, jobba pedig kettő lyukat szúrattam. Újabb- és újabb megbotránkoztató tettem után a fiúknak lassan kezdett lekoppanni, hogy a kicsi Kayla többé sosem lesz az a szőke csaj, aki hagyja, hogy a srácok ágybéli álma legyen, hanem a vad és megnevelhetetlen Skayla szerepébe lépett. Bőrömet ugyan megkíméltem a tetoválás szívós felrakásától, habár a fájdalom hidegen hagyott, mégsem tudtam mit rakathatnék mégis testemre egy élete szólóan. S, hogy mindehhez mit szólt anyuci? – Semmit, mit lehetett volna? Meghatottságában boldogan tapsikolt és megdicsért milyen ügyes kislány vagyok! Büszke volt rám!   

  

-          Skayla! Figyelsz te rám? – dörrent rám ősöm.

-          Ö… igen.

-          Miért olyan nehéz végig hallgatnod?

   – Jól van, anya csináld csak, de hidd el nem lesz benne köszönet, ha visszaszólok!

-          SKAYLA! Továbbra is hozzád beszélek!

-          Feltűnt – vakkantottam.     

   Ennyit a jó gyerek leszek című elhatározásomról. Egyetlen egy szó a lehető leglenézőbb hangnemben és máris robban a botrány. Rikító gumikesztyűs kezeiből a porcelán mélytányér a kövezett padlóra hullott, ahol száznál is több darabra tört szét. Istentelen nagy robajjal kíséretében landolt. A szilánkok anyám papucsba bújtatott, remegő lábai előtt hevertek szinte egy csonka félkört alkotva. Szája rángatózott az idegességtől, miközben szeme egyre üvegesebbé vált. Láthatóan kemény küzdelmet folytatott feltörni készülő könnyeivel. „Hol rontottam el?” – olvastam le a kérdést meggyötört arcáról.

   Ilyenkor nagyon utáltam magam. – Milyen gyerek az, aki a saját édesanyját megbőgeti? Egy hálátlan dög!

-          Tudod én mindent…

-          Tudom! – torkoltam le. – Csak egyszer, csak egyszer szeretnék úgy megjönni, hogy nem azzal fogadsz, hogy már megint hol voltam, mit csináltam, miért nem szóltam… – habár ez még csak termetes listám elején szerepelt, mégis elhallgattam.

   Más ilyen helyzetben lehajtott fejjel szégyellte volna tettét, de egy biztos, teljességgel lehetetlen, hogy én! Egyenesen belebámultam abba a szenvedő, királykék szempárba, ami egyre nehezebben bírta tartani a szemkontaktust s rövid időn belül el is vesztette. – 1-0, a javamra! – nyugtáztam. Oldalra billentette fejét és valószínű újabb áldozatát kereste, melyet csodálatos takarítószereivel és gumiba rejtett kacsója segítségével bámulatosan tisztára súrolhat.

   Szinte éreztem a levegőben szikrázó feszültséget, ami alig pár perc szüleménye volt. Ott álltunk az előszoba és a konyha találkozásánál, én az egyik falnál, ő a másiknál. Én rá néztem, ő pedig előre logó hajszálai mögé bújt tekintetem alaposan elkerülve. Csak idő kérdése volt, mikor borítja el tejesen az agyam a vörös, bénító köd s veszi át testem és elmém felett az irányítást. Hirtelen akkora düh szikráját tapasztaltam fellobbanni legbelül az anyámmal szemben tanúsított ellenszenvemben, hogy magam is csodálkoztam.