Bocsánat, de tegnap fennforgás volt nálunk és engem is váratlanul ért, hol rokon, hol ismerős jött, szóval a gépet csak távolról csodálhattam...

   Jó olvasást kívánok!

-          Jó lesz? – kérdezte.

-          Ö… aha! – bólogatott kábultam Kat, még mindig alig hitte el, hogy ez tényleg vele történik. – Aranyos!

-          Köszi! – lengette meg tollát a levegőben.

   Kathy Diana-val az oldalán egészen felbátorodott és barátságuk, így tizenkettedikre sem romlott meg, sőt mi több egyre jobban ragaszkodtak egymáshoz – csupán a szakmai napokon kellett nélkülözniük egymás társaságát.

   Kathy-re visszatérve angyali természetéhez angyali külső párosult, mint már említett félhosszú csokoládébarna haját általában dauerolva hordta, de nagy kedvence volt még a kreppelés, ám dús haja révén ez a művelet hosszú időt vett igénybe, így nem túl nagy gyakorisággal csodálhattuk meg kusza tincsei édes játékát. Viszont hajcsavaróval elkészített frizurája is ugyanolyan jól nézett ki – véleményem szerint jobban is állt neki. Tízedikben a jó kislány melírozásra vetemedett – Diana győzködés után – sokak ámulatára és szőke csíkokkal borította be, akkor jóval hosszabb tincseit. Ellenben hamar rájött, hogy hiányzik neki félhosszú, rakoncátlan hajkoronája, tehát bő tíz centit levágatott és hagyta lenőni a sárgás szőke sávokat, amik tizenkettedik táján sem tűnt le teljesen.

   Öltözködési stílusa nem volt kihívó, se figyelemfelkeltő szimplán átlagos, mégis csinos törékeny alkatának is köszönhetően. Kat-nél első helyen, főszempontként a kényelmesség állt, második helyen a farmer-farmer hátán alapelv és végül utolsóként, a nem hivalkodó, azonban dicsérendő nőiesség. Megszállottan rajongott a kék és árnyalataiért. A kék-fehér összeállítás volt kedvenc színpárosa. Általában felkapott egy kényelmes kék farmert, felülre egy egyszerű, kicsit kivágott felsőt, plusz egy alaposan szétrúgott tornacipőt és már kész is volt. Az iskolatáskával és az útközben csatlakozó Diana-val boldogan meneteltek a Sunshine Gimi felé.

   Gyönyörű, porcelán sima bőre volt mindkettőjüknek, szépen ívelő, ám különböző arcformájuk és hatalmas boci szemeik – Kat-nek barna, míg Diana-nak zöld.

   Irigylésre méltó barátságukat teljesen ellentététes jellemüknek volt betudható; Kathy volt „jó”, Diana, pedig a „rossz.

   Dögös vörös barátnőnk a város egy igen jól szituált családjának egyszem csemetéje volt, aki így egyeduralmat élvezhetett. Apuci és anyuci, amit csak tudott megadott pici hercegnőjüknek. Diana természetes imádta ezt – de hát ki nem élne a lehetőséggel? –, ezért valamilyen szinte szerette volna ezt meghálálni szüleinek viszonylag kevés bulizással, egész jó tanulmányi eredménnyel, normális viselkedéssel, hogy ne hozza kényelmetlen helyzetbe ódaadó őseit. Magyarul igyekezett a földön maradni és véletlenül se valahol a rózsaszín ködben szállni vadonat új pink autójával. Bár Miss. McCall hercegnőnek kicsit sem volt bonyolult rendesen beszélgetni a mamával és a pápával, mivel neki ritka megértő család adatott – ellentétben az én anyámmal, csak az anyámmal, még nem is egy családdal. Akár öt másodperc alatt képesek voltunk a bolhából véres fenevadat kreálni. De Diana élete ennél sokkal egyszerűbb volt!

   A fiúk szinte kivétel nélkül megfordultak utána az utcán, ahogy keskeny csípőjét ringatta és elbűvölő, vörös, loknis haja újabb-és újabb lépésével ugrott egyet vállán. A természet őt is igencsak vonzó külsővel áldotta meg előző két barátnőmmel egyetemben. Nem volt túl magas, ám annyira alacsonynak sem számított, százhatvanöt centijével pont ideális mérettel bírt. Ő volt közülünk a legkisebb én, pedig a legmagasabb. S már sokat emlegetett vörös haja olyan árnyalattal bírt, amit bárki megkívánt volna, szinte pirosan égett, viszont mégsem volt fullasztó. Szép s erős loknijai lágyan keretezték arcát két oldalról, melyet szépen ívelt szemöldöke és óriási, kerek szemei csak érzékibbé tettek. Orra viszonylag pici volt és szája sem duzzadt a teltségtől, de Diana esetében nem is kellett, akkor túlságos műnek hatott volna.

   Megan és Diana órákat volt képes okoskodni egy-egy ruhadarabról ilyenkor Kathy-vel célszerűbbnek láttuk halkan, feltűnés nélkül felszívódni többnyire a hátsó bejárat segítségével. Diana volt Megan jobb keze, a Divat klub alelnöke, ennek következtében sokszor a negyedórás szünetekben csak annyit hallottunk, hogy a divat, a divat és a divat… – ilyenkor egyeztették a csütörtöki foglalkozások fontosabb momentumait. D. imádata a színes cuccok iránt már ijesztő egyben veszélyes volt. Könyörgöm, ki verekedne össze egy zebramintás forrónadrágért egy huszonéves nővel? Hát nem más, mint McCall bunyós hercegnő, aki végül hazatérhetett a csodás ruhadarabbal meg egy-két kék-zöld folttal, de állítása szerint megérte a kemény küzdelem. Őszintén, én azt hittem apró cafatokra fogják szabdalni a csata hevében, ám csodával határos módon a nadrág megmenekült, majd Dia mesebéli gardróbjába vándorolt.   

   – Dante – ízlelgettem a szó keserű ízét. Ugyanolyan savanykás, citrom aromát éreztem a számban, mint tegnap. – Komolyan mondom, többet citromot se fogok facsarni, kösz Dante! – morogtam magamban, miközben a szöveggyűjteményt találomra kinyitottam valahol. Bosszantott, hogy egy elhunyt, és nevezzük, híres személynek ennyire fel tud mérgelni a puszta említésével. – Valószínű velem van a baj – elmélkedtem tovább. – Mit ártott nekem egyáltalán? – a helyén való válasz a megszületett lett volna, de ezúttal nem álltam meg itt, hanem tovább járatta agyam fogaskerekeit más lehetséges indok találásának céljából. – Nincs találat! – legszívesebben még egy géphangot is kifacsartam volna torkomból, de kissé kellemetlen helyzetet szült volna, legbelül mégis jót kuncogtam elektronikai elképzelésemen.

  

-          Skayla nézed is, amit csinálsz, vagy csak úgy lapozgatsz? – tudakolta Meg. – Mert nagyon jó vagy, tökre máshová nézel, viszont nem tudnám megmondani, hogy hová és pont a 170. oldanál vagy. Hogy csinálod?

-          Ö… szerencsés véletlen?!

-          Na, ki vele min gondolkozol, hogy ennyire máshol jársz? – csapott az asztalra s, ahogy karkötői a falapnak verődtek szinte recsegett az, az ősrégi négylábú fa és vas csoda. – Ki tetszik? Tudtam, tudtam, belezúgtál… ö… ö… mindegy! A lényeg, hogy te szerelmes vagy! Nagyon is! 

-          Megan! Kérlek!

-          Bocsánat tanárnő, megpróbálom leállítani magam! – nézett bűnmegbánó szemekkel Miss. Lewin-re. – Jó leszek!

-          Csendesebben – nyugtázta tanárunk.

-          Ki az? – suttogta arcomhoz hajolva. – Matt? Mark? Pete? – nyögött be csak úgy neveket, akiket az iskolába járó lányok többsége helyesnek talált.

-          Megan, hogy lehetsz ilyen butus? – dőlt az asztallapra Diana. Vörös tincsei beterítették egész térfelét és még Kathy füzetére is átlógtak. – Csak emlékezz vissza, múlt pénteken Bill kísérte haza!

-          Csak a matek leckét kérte el! – keltem védelmemre.

-          Látod, máris indokokat keres! – közölte széles mosollyal az arcán Dia.

-          Csajok Bill arrafelé lakik, mint Skayla és tényleg csak a lecó érdekelte meg amúgy is péntek délután Skayla-val tanultunk, aztán náluk aludtam, sőt csak vasárnap kettőkor mentem haza.

-          Ettől függetlenül tetszhet neki Bill! – okoskodott Megan. – Gyerünk, mondd már meg! Ne kínozz! – rángatta meg felé eső felkarom.

   Legjobb barátok voltunk Megan-nel, de eszem ágában sem volt beszámolni neki és további két barátnőmnek arról, hogy belezúgtam egy nálam minimum öt évvel idősebb pasiba, aki előtt úgy leégtem, hogy jobb lenne meg sem történté nyilvánítani. Egy biztos Izzy örökre megjegyzett magának, mint „Ritka Bunkó – Ritka Béna Kislány”, akinek piát ajánlott problémái enyhítésére. És erről cseppet sem szerettem volna beszámolni – valahogy az ember nem rajong élete legkellemetlenebb élménye elmesélésének ötletéért. Jobb megoldás mélyen elzárva tartani ezt a kis „titkot”. Csak örülhetek, ha nem azért vágta hozzám stressz oldószeres mondatát, mert valami depressziósnak nézett, akinek mindegyes másodperc fáj.

-          Skayla! Egy nevet! – követelte Meg.

-          Dante! – fagyaszottam belé a szót. – Tehát Kathy…

   Az óra fenn maradó részét a Pokol elemzésével töltöttük – Wolf és McCall kisasszony boldogítása érdekében. Arcukról leolvasható volt az érdeklődés magas szintje, ellenben tűrtek, miközben szorgalmasan jegyzeteltek. Iskolába jártak, vagyis kötelesek voltak tanulni – saját érdeküket nézve – és ez is kötelességeik közé tartozott.

   A tanóra végére Kathy egész jól megbarátkozott Dante barátunkkal és még azt is elhatározta, hogy elolvassa az Isteni Színjátékot. – Hát jó! – gondoltam. – Te tudod. Megan és Diana inkább az amőba mellett tette le voksát, de közben nyilvánvaló volt, hogy az ide-oda csúszkáló cetlin rólam és szívemet elrabló, szőke hercegről folyik a találgatás. Inkább nem akartam tudni mi szerepel abban az apró levélkében, így a falon lógó, fehér faliórának másodperc mutatójára szegeztem tekintetem és azzal együtt számoltam vissza az utolsó pillanatokat. – Öt… négy… három… kettő… egy…

   Kicsengettek; a székek fémlábai kellemetlen zajt keltve csikorogtak a padlón, az alaphangerő újra az egekbe szökött a kintről beszűrődő hangok támogatásával. Az osztály egy emberként pattant fel s lendült meg a szabadság kijárat – ismertebb nevén az ajtó – irányába, azonban felhőtlen boldogságunk beteljesedése előtt irodalom néni megszólalt:

-          Állj! Állj! Állj! – intette csendre a jelenlévőket. – A füzetek kérem, vagy azt a lapot, amire elkészült az órai feladat.

   Egy szempillantás alatt egy kupacba rendeztük jegyzeteink, majd Jeremy izmos karjai közreműködésével felnyalábolta őket és a tanár után vitte bemutatva az idős – nála jó pár évvel öregebb – emberek iránt érzet tiszteletét és segítőkészségét.

-          Bírom ezt a csávót, akkora arc – nyújtózkodott Megan és kis híján orrba vágta Kathy-t. – Jaj, bocsi…

-          Csajok! – kiáltott fel Diana. Valamit muszáj lesz meghallgatnotok! – száguldott ki, majd egy perccel később be a terembe.

   Kezében egy ezüstre lakkozott magnót hozott és hozzá tartozó kábelét, míg másik kezében egy kazettát szorongatott, de úgy, hogy az osztály legerősebb fiúi sem lettek volna képesek kiimádkozni markából. El sem mertem képzelni miért ilyen fontos az a flancos kazi, egyáltalán mikor lett Diana ekkora nagy zeneőrült? Amióta ismertem, azóta csak és kizárólag pop zenét hallgatott, akkor is legnagyobb unalma elűzésének céljából, vagy szimplán az énekórai darab nem nyerte meg szimpátiáját. Ennek betudhatóan Madonna slágereinek felét olyan szinte ismertük, mint a nemzeti himnuszt. – Oké, Madonna igazán klassz, és fantasztikus hangja van, csak én más műfajt részesítek előnyben.

-          Mielőtt azt hinnétek, hogy megint Madonna-t, esetleg Tina Turner-t fogok bömböltetni, előre közlöm, hogy az ki van csukva! Alaposan meg foktok lepődni asszem! – helyezte a konnektor közelébe a lejátszót, majd összedugta és áram alá helyezte az azt igénylő kütyüt.

   A kazettát olyan fokozott óvatossággal húzta ki vékony tokjából, mintha gyémántot rejtett volna benne. Elég új cuccnak tűnt úgy, hogy nem tudtam mire számítsak. – Vagy nagyon elvont lesz, vagy valami új dalos pacsirta éppen futó nótácskájával fogja kényeztetni hallószervünk – figyeltem a ritkára belassult Dia-t. – Mi ez a fokozott körültekintés? 

   Kétség sem fért hozzá, hogy anyámmal való, tegnapi összecsapásunk óta még nem múlt el flegmázásom felsőfokú műveltsége, a folyamatos szitkozódást meg inkább hagyjuk. Ilyenkor mély késztetést éreztem arra, hogy megcsapjam magam egy jól irányzott ütéssel, abban a hiszenben, hogy visszaállnak alapbeállításim; a kedves, csöppet hallgatag, mégis viccelődő lány mivoltom.

-          Kíváncsi vagyok! Ez a Welcome To The Jungle című számuk, hallgassátok végig, aztán várom a véleményeket – nyomta meg a lejátszás indításához szükséges gombot hiperaktív vörös ciklonunk.

   A magnó felbőgött, majd kapásból bömbölni kezdett a kemény, zúzós rock – ismétlem –, rockzene odavágós gitár-és dobalapja. Elkerekedett szemekkel bámultuk Diana-t, aki a ritmusra riszálta csípőjét és kiengedett fürtjeit ide-oda dobálta. A zene eközben durvább ütemre váltott és ezzel egy időben belépett az énekes, de olyan hangon, amilyen életemben nem kényeztette még hallójáratom. A hang magas, enyhén visító, azonban nagyon is jó volt. Szó sincs tréfáról, a leírással ellentétben igenis jól hangzott a ritmusos ütemre. Sőt, tetszett! – jobban, mint bármi más. A dal végére érve ez a véleményén csak megerősödött bennem. Amúgy is személyes kedvencem volt a rock erős, lüktetős műfaja, ám ez a mestermű megbizonyosított róla, hogy nem hiába szeretem. A gitár- és a dobjáték remekül passzolt az énekes különleges hangszínéhez. Kiegészítették egymást!

  

-          Milyen?

-          Kibaszott jó! – vallott szint Megan. – Fú, basszus és pusztán most voltál képes megmutatni? – förmedt rá.

-          Na… hát… izé… – kereste a megfelelő szavakat. – Én se olyan régóta ismerem őket, pontosan csak huszonegy órája! – Kathy? Skayla? 

-          Tetszik. Jó – fejtett ki bő meglátását Kat.

-          Őszintén? Megleptél – szólaltam meg kis szünet elteltével –, álmomban sem feltételeztem volna, hogy rock zenét akarsz mutatni nekünk, habár az igazat megmondva, ha nem játszottad volna le, most biztos, hogy öri hari lenne – fintorogtam a sablonos kifejezésen. – Vagy rosszabb!

-          Szóval bejön – vonta le a következtetést Dia. – Ó, hogy én mennyire szeretlek – csimpaszkodott nyakam köré. – És lenne kedved eljönni velem a koncertjükre? – bökte ki csak úgy váratlanul. 

-          Ez kérdés?! – mosolyogtam pimaszul. – Még szép, hogy megyünk!

-          Csak, így simán? Anyud meg sem kérdezed? – hápogta legjobb barátnőm.

-          Nem! – feleltem, mintha ez természetes lenne. – Örüljön neki, hogy meg van minden idegesítő, nyamvadt kis tantárgyból az A+ és maradjon csendbe!

-          Ö… oké! – dadogta. – Kis máker, sose kaptál rosszabb jegyet A+-nál – próbálta oldani a pillanatok alatt keletkezett feszültséget.

-          Szuper! Na, akkor koncert huszonegyedikén, szombaton úgy, hogy addig feltétlenül el kell ugranunk vásárolni is, hiszen a mostani gönceim közül egybe sem mehetek!

-          KI vagy te? Megan Wolf? – forgattam szemeim. – Ő hajtogatja folyton ezt, szerinte az is lejárt cucc, amit előző nap vett – sandítottam az említett személyre.

-          Hé! Kikérem magamnak! Ez én vagyok! Ha panasza van, kérjük, kíméljen meg tőle! – öklözött vállamba, de csak finoman. 

-          Jön még valaki GNR-re? – kajabált közbe a kis vörös.

-          Tanulnom kell – sóhajtott fel lemondóan Kathy. – Le vagyok maradva egy csomó tantárgyból!

-          Így, hogy mondod nekem is neki kéne állnom… azt se vágom, miről beszélünk fizikán, a matekot meg ne is említsük. A múltkori dogám is csak, úgy lett ötös, hogy Miss. „Mindent tudok” Grace babáról lemásoltam. Kicsit sem volt necces!

-          Akkor csak mi megyünk – bontotta szét elektronikai tákolmányát Diana barátnőm. – Guns N Roses forever – ordította el magát az ajtóban kezében kis csomagjával. 

   Halványan elmosolyodtam s magamban nyugtáztam, hogy tök normális barátnőim vannak – már amikor. Diana két perc szenvedés után visszatalált az osztályterembe, majd az ajtóban álló fiúkon átverekedve saját helyére szambázott. Megigazította hosszú loboncát, felkapta bőrkabátját és szintén bőrtáskáját a padlóról, aztán megindult a grafikás csoporttársai felé egy gyors köszönés kíséretében. Kathy és Megan ugyanezt tette azzal az apró kivétellel, hogy ők az aulába kanyarodtak ki, mivel a textilesek tanterme az iskolán kívül volt. Én aznap kerámiára voltam beosztva, tehát rám még várt egy gyors átöltözés a kera viseletbe – ami alatt egy fehér kantáros munkásruhának becézett kezeslábast kellett érteni. De az agyagozáshoz tökéletes viselet volt, bár azt az idétlen kantárt sosem húztam fel, csak lazán lábamnál lógott.

   Bocsánat, bocsánat, de csak most jutottam el a gépig! Leközelebb igyekszem korábbi órában hozni a frisst - és megint csak egy fél fejezetet olvashattok...
   Jó olvasást kívánok!

1989. október 5.

Csütörtök – 9:00

Lafayette, Indiana, USA

Második fejezet

OSZTÁLY

SKAYLA

   Becsengettek; több millió diák ítélete hangzott el fél másodperc alatt. A folyosók elhalkultak, az ajtócsapkodások megszűntek, a diákok elcsendesedtek – na, jó, kivételek adódtak –, a tanárok pontosan, vagy néhány perc késéssel beértek óráikra és szerencsétlen diákokat válogatott kínzásaikkal kényeztették. Ez történt a 12/4 osztályában is. Az idétlen dallamszó után mindenki több-kevesebb sikerrel ülésrend szerinti helyére vándorolt és kis szerencsével még az órai felszerelését is előkészítette. Jelenesetben az irodalom tankönyvét, szöveggyűjteményét és füzetét.

   Művészosztályunk nem éppen a legcsendesebben várta Miss. Lewin-t, aki nekünk „csak” három tantárgyat tanított; az irodalmat leszámítva, nyelvtant és történelmet. Ő azon kevés tanár közé tartozott, akit még mi is szerettünk – nem csinált nagy ügyet abból, ha valaki késett egy kicsit, ha elfogadható indokkal rendelkezett, vagy illedelmesen elnézést kért. Tekintettel volt arra, ha túl sok dolgozatot írtunk egy nap, ilyenkor hajlandó volt halasztani, annak érdekében, hogy jobban sikerülhessenek írásbeli feleleteink. Ráadásul még tanítani is tudott és nem csak úgy tett. Sokat búsultunk hát miatta, hogy nem őt kaptuk osztályfőnökünknek, hanem Miss. „Túlsúlyos Jegymániában Szenvedeket” – ismertebb nevén Miss. Dee-t, a boszorkányt.

   Imádott tantárgyam volt az irodalom, de a költőktől a falnak mentem, pont, mint ránk hagyott műveik elemzésétől. A kedvenc kérdéseim közé tartozott e három szavas mondat: „Te mit gondolsz?” – Ó, szimplán, azt, hogy értelmetlen – és kivételesen szépen fejeztem ki magam. Ezeken az órákon barátnőim elmondása szerint olyan fintorokat tudtam lejteni, hogy azt érdemes lett volna lefilmezni, de legalább lefényképezni.

-          Szép jó reggelt! – állt meg a tanári asztal mögött Miss. Lewin.  

-         Jó reggelt kívánok! – dörmögte kórusban kis csapatunk.

-          Jaj, gyerekek, miért búsultok egy ilyen szép reggelen? – mosolygott szélesen kedvenc tanárunk.

   Miss. Lewin mindössze százötvenöt centiméter magasra nőtt meg, ám emiatt mégis imádni való volt kis sötétbarna gomba frizurának csúfolt hajával. Kleopátrás frufruja egy kicsit mindig hosszabb volt kelleténél, ami mogyoróbarna szemeit palásttal fedte el. Stílusérzéke ugyan hagyott maga után némi kívánni valót, de minket az esetek többségében jól megnevetett, s általában megalapozta közismeretis napjaink alapját. Aznapi szettje teltkarcsú alakján azonban vitte a prímet; citromsárga répanadrág lila tunikával párosítva, amit egy fekete bőrdzsekivel „dobott fel”. Barna „jó kérdés milyen” cipőjéről már nem is beszélve.

   Épp mosolyra húztam volna lefelé konyuló ajkaim, mikor elhangzott a halálos döntés:

-          Bánatra nincs okotok, hiszen ma egy olyan költővel fogunk fogalakozni, akivel korábban, pontosan kilencedikben sikeresen megismerkedtetek és, ha jól emlékszem igen jó kis beszámolókat írtatok belőle – egy rövid hatásszünet elteltével kimondta az általam átkozottnak ítélt nevet. – Dante-ról fogunk beszélgetni!

-          Ö… – nyögött fel egyszerre huszonöt ember.

-          Több lelkesedést! Ennyire nem borzasztó! – írta fel hatalmas betűkkel a művész nevét a zöld táblára. – Hadd halljam, hogy hívtuk a főművét?

-          Isteni színjáték, bár az isteni jelzővel csak később ruházták fel.

-          Nagy jó Skayla, még erre is emlékszel.

-          Te mire nem emlékszel? – lökött oldalba padtársam, Megan Wolf.

   Megan-t három éves korom óta ismertem s az évek alatt a kócos szőke, virgonc kislányból, pletykás és kissé talán szétszórt kamaszlány érlődött, aki kötelességének érezte barátnői életét gőzerővel rendezni tökéletes párkapcsolatának köszönhetően. Barátja, Josh Carson, a sármos, szőkésbarna, jég kék tekintetű kosaras fiú volt, akiért csak, úgy bolondultak a nők, de nem én.  Nagyon aranyosak voltak együtt, ellenben veszekedéseik magát a poklot jutatták eszembe. Ezek a kisebb összezördülések Megan akaratos jellemének is betudható volt, viszont Josh se vallhatta ártatlannak személyét.

   Megan ametiszt színű szemeivel nagymértékben tudott hatni közvetlen környezetére – habár néha női bájai segítségét is kihasználta. Karcsú alkatát kivétel nélkül a legdivatosabb ruhákba öltöztette, így szinte az iskola vezető divatdiktátorának szerepét is rá osztották. Mindig képben volt az aktuális divattal, trenddel és színvilággal. Barátnőm természetesen textil szakon tanult amellett, hogy még egy divat klubbot is foglalkoztatott. A klub kilencedikben kezdte meg pályafutását keddi nyitva tartással – délután kettőtől-négyig tartó programmal. Tizenegyediktől azonban a Wolf Fashion Club csütörtökre módosította szakköri tevékenységeit és három óra hosszán keresztül fojt az eszmecsere a legcukibb topokról és a vagány farmerokról – vagy tudom is én mikről.

   Legjobb barátnőm szakkörén össz-vissz három délutánt töltöttem el, akkor is az ő pesztrálása révén. Imádtam Megan-t, de a divat nem tartozott fő beszédtémáink közé.                          

   Megan Wolf a Sunshine Gimi és Művészeti Szakközép egyik legfontosabb közösségi emberének számított, így a tanulásra nem jutott annyi ideje – ami igazából cseppet sem zavarta. Neki kifogástalanul megfelelt 4,5-ös átlaga, netán egy kicsit rosszabb. 

-          Ha én nem szólalok meg, akkor senki és kösz, de semmi humorom feleleveníteni a Dante-ről tanultakat, amit, majd kifejthetek egy esszében.

-          Ó… Ez esetben tessék okoskodni!

-          Kezdjünk egy kis frissítő elemzéssel, amitől reményeim szerint kedvenc művészosztályom felébred, hiszen ideje lenne. S ki tudja, talán a kedvetek is megjön a Pokol elemzéséhez.

-          Jó vicc tanárnő! – kiabálta be Jeremy Watson, az osztály mókamestere.

   Jeremy a létező legunalmasabb órát is képes volt feldobni sajátos humorával – ami már olyan fájdalmas volt, hogy akaratlanul is elnevette magát az ember, vagy szimplán annyira jó viccel ütötte el a tanóra valamely részét, hogy az egész osztály viháncolástól zengett s a környező folyósokat sem kíméltük. Nem kérdés, hát, hogy melyik évfolyamról melyik tagozatos osztály szerették a legjobban…

-          Na, ne! – motyogtam a füzetembe bámulva. – Csak a Poklot ne!

-          Mi? – cincogta Megan. 

-          Szöveggyűjtemény 170. oldalától a 174. oldalig tart, tehát egy gyors olvasás után már íródjon is az, az elemzés!

-          Van? – tekintett felém barátnőm.

-          Van – sóhajtottam.

   Lehajoltam táskámhoz, majd tetejét felcsapva keresgélni kezdtem a fakkok között. Kis kutatás után rábukkantam a keresett, sárga könyvre, mely vastagságban nem csekélykedett. Ahogy felemeltem hallottam valami halk susogást, ami a papír gyűrésének élvezhetetlen zajára emlékeztetett. Letekintettem, s a homokszínű linóleum padlózaton egy írólap nagyságú, meggyűrt, fehér papírlap árválkodott, táskámtól nem messze. – Ez meg mi? – vontam fel szemöldököm. Felszedtem a földről és aztán magam elé vettem. Üres volt. – Fordítsd meg te lüke! – ötlött fejembe a fantasztikus ötlet. Átfordítottam a vékony lapot és legnagyobb meglepettségemre másik felén hosszú sorokon keresztül írás futott. A betűk jelentős mértékben dőltek, mi több tulajdonosuk hihetetlenül szépen kötötte őket egymásba. Gyönyörű volt az írás, de lerítt róla – megannyi betűrajz óra ismeretéből adódóan –, hogy a szépíró kiléte nem más, mint egy férfi. – Izzy! – villant elmémbe a rejtvény megoldása. 

   Kedves bókom után, kínlódásom megszakítása céljából lelkesen magyarázta nekem a lehető legfontosabb tudnivalókat kedvenc költőjének alvilágáról, amiket egy kezébe akadó papírra firkantott fel.

   Szinte ölelgettem azt a jegyzetet – jó, hogy, elvégre Izzy keze által íródott. Csak pár pillanattal később eset le a tény, miszerint órai feladat kipipálva, ha átmásolom a füzetembe a gondosan elkészített magyarázatot. – Lehet, ezt a pasit nem szeretni? – terült el arcom hatalmas mosoly.

-          Pff… – fújtatott Meg előrelógó hajszálait meglebegtetve – ezt nem értem! SKAYLA! Segíts!

-          Ez ránk is ráférne! – közölte a mögöttük lévő padból Kathy Broth és Diana McCall. – Dante sose ment! – tette hozzá Kathy homlokát ráncolva.

   Kathy barátnőm világéletében kitűnő tanuló volt, ám ötösökön kívül négyeseket is beszedett, persze kevésbé feltűnő számban. Gyengéje a fizika és magyar volt – a fizikát amúgy sem lehetett könnyű tárgynak nevezni, főleg az idősödő Miss. Fletcher tanárnő oktatása mellett, az irodalmat tekintve viszont szimplán nem sikerült kellően jól értelmeznie a nehezebben érthető szöveget, nyelvtanból, pedig a helyesírás húzta lesz szép eredményét. Kedvenc tantárgya a művészettörténet volt – a szintén tizennyolc éves lányt teljesen magával ragadta a korábbi korok kultúrája, szokásai, építési és festési stílusa.

   Ő afféle rendes gyerek volt; szófogadó, tisztelettudó, illedelmes és barátságos. A tanárok imádták, hiszen ki ne szeretne egy szerény, nagymértékben félénk két lábon járó lexikont? Úgynevezett kis kedvencként tekintettek rá.  Félreértés ne essék, semmi bajom sem volt Kat-tel, de ténylegesen egy élő tudástár ült közvetlen mögöttem, akivel remek barátságot ápoltunk már kilencedik óta.

   Legelső napunkon Kathy a legutolsó padsorban, az ablak mellett foglalt helyet, hogy a függöny és csokoládébarna haja takarásába rejthesse magát, ráadásul még le is hajtott fejjel bámulta az unalmas, zöld, megkopott pad lapját. Már ekkor lerítt róla, hogy a kezdeményezést véletlenül se tőle várja az ember. Ő inkább csendben elül, csak nehogy neki kelljen beszélgetést indítani a közelében ülőkkel, hiszen ki tudja, milyen butaságokat hordana össze-vissza. Nagyon aranyos volt, ahogy idegesen babrált ujjaival és esetlenül igyekezett megszólítani egy vörös hajú lányt – Diana McCall-t –, akinek majdnem kiömlött táskája egész tartalma hála nem működő zipzárjának.

-          E-elnézést – dadogta –, én… – szegény lány teljesen leblokkolt.

-          Ó, hello! – pördült meg a vörös csinibaba –, Diana vagyok, Diana McCall és te?

-          Ö… én – de valahogy a keresett szavak nem jöttek szájára – nyitva van a táskád – bökte ki végül – a másik kérdésre továbbra sem tudott válaszolni.

-          Jaj, köszönöm! Ez a vacak mindig szétjön – dobta le a földre kék táskáját Kat padja mellé – igazából már nem is érdekel, max a tankönyveim hagyom el… Aminek úgy sem érezném nagy hiányát – mosolygott kedves Kathy-re, aki elveszett arckifejezésén képtelen volt változtatni. – Minden ok ö…? Még be se mutatkoztál, vagy csak én felejtettem el? – tűnődött.

-          Kathy… Broth – felelte pirongva.

-          Szép név! Anyukám húgát is így hívják! – locsogott megállás nélkül a vörös ciklon. – Milyen szakos vagy? – csapott a közepébe.

-          Textil – válaszolta nagyon halkan.

-          Kár, én grafikus, pedig azt hittem lesz kivel dumálnom. Fenébe is! Miért pont szakmai nappal kell kezdenünk? – mérgelődött. – Amúgy ül itt valaki? – bökött a feszengő lány melletti székre.

-          Nem – rázta meg a fejét. – Szabad.

-          Remek! Akkor üdvözölheted új padtársad – tette le magát.

   Szegény Kathy a meglepettségtől levegőt venni is elfelejtett. Elkerekedett szemekkel bámult a magabiztos és megmagyarázhatatlanul kedves lányra, aki batyuját a padtetejére emelte és eszeveszett tempóban turkálni kezdett benne. Egy üres, sötéték borítóval fedett spirálfüzetet és egy rózsaszín tollat túrt elő méretes kis szütyijéből. Egy laza mozdulattal kitépte a legelső lapot, majd tollát felrázva és kupakját lecsavarva írásra fogta ujjait a megvonalazott papíron.

 Kathy Broth és

              Diana McCall

                 padja          

                        

   Firkálta fel kidíszített betűkkel az A4-es nagyságú lapra, aztán az asztal elejére állította.

-          Jó lesz? – kérdezte.

-          Ö… aha! – bólogatott kábultam Kat, még mindig alig hitte el, hogy ez tényleg vele történik. – Aranyos!

-          Köszi! – lengette meg tollát a levegőben.

Itt lenne a másik fele!
Az egészet is fel fogom rkani egyben, amit majd a fejezetek menüpontban találhattok meg!
Elnézést a furcsa elrendezés miatt, de csak így hajlandó betenni...

-          Hello! – bukott ki belőlem első értelmesnek nem mondható gondolatom.

-          Üdv! – engedte el vállam nagy bánatomra.

   – Egy pillanat! – csattantam fel magamban. – Irreális, hogy ismerkedni jött ide… Basszus csak én maradtam pár nélkül… – fogtam fel a tényt némi fáziskéséssel. Míg én gondolataimba merülve vágtam a pofákat, addig ő mellém húzott egy széket, majd megfordítva azt letette magát.

       

-          Szóval… khm… mit elemezzünk? – fordultam Mr. Bő-beszédűhöz. 

-          Bírod Dante-t? – szólalt meg kisvártatva.

-          Ö… ja – azaz, tudsz valamit Grace.

-          Pokol kapuja? – nyitotta ki a könyvet a megfelelő oldalon különösebb keresgélés nélkül.

-          Jó lesz – bólintottam.

   Kínos csend telepedett ránk.

   Habár külsője alapján valami helyi menőgyereknek tűnt öt perc beszélgetés után egyből megértettem, hogy ő, afféle csendben elvagyok, nem erősségem a kommunikálás típusú ember – akárcsak egy költő. Zárkózott – e szóval lehetett a legjobban jellemezni.

   Lehet, hogy nagyon elveszetten bámultam a kijelölt műre, mert:

1. Utálom Dante-t. Kit érdekel Beatrice, élete szerelme, aki a mennybe jutott? Vagy a többi idióta kör és azoknak alkörei az ostoba büntetésekkel együtt?  
2. Ki nem állhatom a verselemzést, inkább a regényeket szeretem, azok mentesek a nyamvadt költői eszközöktől és egyéb marhaságoktól.
3. Hogy szeretheti, mégis ezeket egy ilyen szívdöglesztően helyes srác?            

-          Baj van? – csettintett arcom előtt.

-          Ö… – megint elbambultam? – nincs.

-          Nem úgy nézel ki!

-          Mindegy… szar az élet… illetve ez a vers… fantasztikus.

-          Látszik. Segítsek? – húzta fel szája szélét, sexi féloldalas mosolyát megvillantva.

-          Fölösleges, le van írva a síralom füzetembe.

-          Ha ennyire nehezen viseled Dante-t szólhattál volna.

-          Egy költőt sem bírok! – szaladt ki a számon.

    – Gratulálok! Okos tojás! Na, most jól elvágtad magad nála! Egy költőnek – vagy minek? – azt mondani, hogy nem bírok egyet se… Zseniális vagy Grace! Megint csak alakítottál! – túrtam mérgesen sötét szénaboglyámba.

        

-          Tudom, tudom; akkor mit keresek itt? – folytattam. – Furcsa, de szeretem az irodalmat, viszont a különféle költők verseinek elemzését értelmetlen baromságnak tartom, hiszen lehet, hogy az értelmük valójában szöges ellentéte annak, amit mi „fordítunk rájuk”.

-          Hm… – mondta, s egy pillanatig, úgy tűnt, mintha komolyan elgondolkozott volna. – Azért – fogta meg kezem, ami combomon nyugodott, miközben egészen közel hajolt arcomhoz – egy próbát tehetünk! – és lassan elhúzódott.

   – Élvezed, mert én nem! 

   Legszívesebben azonnal megragadtam volna az ingjét s annál fogva húztam volna magamhoz és csak akkor engedtem volna el, amikor ráébredt arra, hogy meg akar csókolni. – Állj! Mikre gondolsz te lány!

  

-          Oké! – feleltem „lelkesen”.

   Bő egy óra elemezgetés után végeztünk; sajnos mi is sorra kerültünk, de Izzy önfeláldozóan vállalta, hogy megállapításainkat a nagyközönség elé tárja, miután észrevételezte, hogy teljesen használhatatlanná váltam. Kedvem lett volna, ott helyben elaludni. Emellett továbbra sem kedveltem meg Dante-t – ide vagy oda, hogy Izzy kedvenc költője volt.

   Egyszer csak azon kaptam magam, hogy érdeklődve hallgatom, amit reszelős hangján édesen duruzsol imádott versírójától származó műről. Láthatóan a hallgatóságot is lenyűgözte, nem csak engem – bár Cindi Mitch epekedő tekintete vitte a pálmát, ahogy Tom Brandon ölében szinte már nyáladzott.  

       

-          Nagyon jó, remek zárás volt Izzy… és Skayla – tette hozzá Mr. Green. – Menjünk haza! – csapta össze tenyerét.

   Az ülésben elgémberedett tagjaim mozgásra fogása közel sem bizonyult egyszerű feladatnak; néhány láblendítés után viszont már hajlandó voltam elindulni a többi ruhámért.  Lábszáramban ugyan éreztem némi zsibbadást, viszont azzal vigasztaltam magam, hogy jó fél óra múlva már aludhatok is pihe-puha ágyacskámba.

   Felkaptam fekete szövetkabátom, majd nyakamra tekertem fehér-fekete mintás sálamat és nagy hévvel lendültem meg a kijárat felé. Az utolsók közt hagytam el a könyvtár vaskos, öreg, vöröstéglás épületét. Nagy lendületem csupán a kijutás pillanatáig tartott s utána tovalibbent. A könyvtár eresze alól kémleltem a víz áztatta utakat és az égen ülő sötét, szürke esőfelhőket, melyek szüntelenül potyogtatták méretes könnyeiket. A földutakat és virágágyásokat sár lepte el, amitől a fél város tocsogott a lucsokban. A szakkörről hazaindulók kapucnijukat fejükbe húzva, vagy autóikhoz rohanva igyekeztek mi hamarabb hazaérni. Már tudtam, hogy nem úszom meg szárazbőrrel az utat; a távolba meredtem, arrafelé amerre laktunk, a táv hihetetlen messzinek ígérkezett.

   Lemondóan felsóhajtottam, majd tettem egy kilencvenfokos fordulatot, aminek sokkal rosszabb vége is lehetett volna. A vizes betonon bal bakancsom talpa kicsúszott alólam és a legfelső lépcsőfok fölé lendült, kis híján összetörtem volna magam, ha valaki nem karolja át a derekam és nem emel le a lépcsőtetejéről. A meglepettségtől még megijedni is elfelejtettem. Csodálkozva tapasztaltam, hogy ismét biztos talajon állok és nem azon az istenverte „emelvényen”.

-          Rád aztán vigyázni kell! – térített észhez az, az imádnivaló hang.

-          Izzy?! – kaptam fel a fejem.

   Hát… igen. Tényleg ő mentett meg…

   Ott állt kissé bizarr, leopárd mintás kabátjában és fekete kalapjában, miközben derekamat szorította. Sötét, kunkorodó tincsei végén apró esőcseppek csillogtak s kisfiús bájú mosolyával tekintett le rám, hála a legalább félfejnyi különbségnek.

-          Ne törd össze magad! – fejtette le rólam kezét, majd zsebre vágta.

-          Ö… köszönöm – hálálkodtam egy félig rohadó bokornak.

-          Most, úgy teszek, mintha nem egy haldokló félben lévő gazhoz hasonlítottál volna – villant fel öngyújtója sárgás lángja, amit cigarettájához emelt. – Jó éjszakát… Gracie – indult el az ellenkező irányba.

-          Neked is – néztem utána.

-          Ja és… – fordult vissza – az alkohol kiváló stressz oldószer.

   – Hogy mi? – bámultam távolodó alakját, mint, mikor a kisgyerek könnyes szemén keresztül csak szobája ablakából láthatja édesapja elmenetelét, aki örökre kisétál életéből egy béna indokkal. Gyűlöltem ezt az érzést!

   Mennydörgések hosszú sorozata térített vissza a jelenbe, felhívva rá a figyelmem, hogy ideje indulni, ha még valamilyen szinte szárazon szeretnék hazaérkezni. Olyan sötét volt az ég, hogy este tíz óra is lehetett volna, de akkor pusztán nyolc múlt tíz perccel. – Bolond október!

   Árnyként suhantam el a kertes házak kapui előtt, csupán halk rezdülések árulták el, hogy egy fiatal lány az utcákat rója. A kellemes kertvárosi hangulatú rész azonban hamar véget ért s az úttest szélén kényszerültem tovább haladni. A tócsák egyre nagyobbra híztak, így bakancsomat gumicsizmaként használva keltem át rajtuk, szükség esetén. – Ó, Izzy a fenébe is, hogy nem akartál elkísérni… Milyen pasi vagy te? – zsörtölődtem vacogva. Felkaromat dörzsölgettem tenyeremmel, de fázó ujjaim falatnyit sem értek. Az eső újra rákezdett, ennek köszönhetően a futás lehetőségét is kihúzhattam.

   Átázva, fázva s reszketve toporogtam házunk előtt, azonban megdermedt ujjaimmal nem tudtam előkotorni kulcscsomóm zsebemből, következőképp a hideg vaskapu rácsaiba kapaszkodva átlendültem a kerítés felett, majd hunyorogva a hátsó bejárat felé araszoltam. Fél óra alatt annyira besötétedett, hogy az orromig alig láttam el. – Légy nyitva, légy – nyomta le a kilincset. S láss csodát a bentről kiszűrődő sötétség feltárult előttem. Még a verandán kimásztam a cipőmből és kint is hagytam, majd gyors léptekkel besiettem a konyhába. Első dolgom volt kitapogatni a villanykapcsolót – a gombnyomás következtében fény váltotta fel a feketeséget.

   A konyhában kifogásolhatatlan rend uralkodott; a pult már-már vakítóan csillogott, a mosogató üres volt és tiszta a szárítóval egyetemben, az edények és egyéb konyhai eszközök, pedig katonás sorrendben sorakoztak a szekrényekben, csupán a hűtőn illetlenkedett egy apró, rózsaszín cetli. Íme az eredménye, ha egy tizennyolc éves kamaszkorú lány az anyjával él együtt, aki dühét, mérgét és a feszültséget is a takarításba fojtja, vagy éppen munkába.         

   Ráfordítottam a kulcsot a zárba s egy gyors ellenőrzés után a hűtőszekrényhez szlalomoztam. A rózsaszín papírdarabon egyetlen üzenet állt nekem címezve. Az irka kis méretéhez képest viszonylag hosszú egyben tömör szöveg várt olvasásra:

Skayla,

dolgozom, fogalmam sincs, mikor jövök, légy jó!

Ne haragudj rám, szeretlek:

            Anya   

   Ez az üzenet helyesen, így hangzott volna:

Skayla,

túlórázni mentem, mivel nem tudom, hogy most mit kéne tennem… Veszekedéseinket képtelen vagyok kezelni, így jobb ötlet híján tehetetlenségemben, inkább a papírmunka felett görnyedek.

Remélem, mire megjövök, már el is felejted a történteket!

Sok puszit küld:

                               Anya  

   – Tipikus! Anyám sokatmondó fickái… – hajítottam a kukába a fecnit. – Elég angolosan távoznom és máris ő esedezik bocsánatért… Milyen az ilyen anya? Éretlen? Aggódó? Nevetséges? Nem, ilyen egy elvált nő, akinek csak tömérdek pénze, locsogó barátnői és egy önfejű kamaszlány van, akinek nevelése sok plusz energiát kíván.

   Habár lépten-nyomon összebalhéztam szülőmmel, mégis szerettem és hálás voltam neki mindazért, amit értem tett; szeretett, meghallgatta hülyeségeim, megbirkózott művészi szeszélyességemmel, elviselte különc stílusom, tolerálta lázadásomat és kivétel nélkül mindent megkaptam tőle. Ha kellett a világvégére is elment, csak, azért, hogy a legjobb művész cuccokat megszerezze nekem – de ez csupán egy példa volt a sok közül.

   Leoltottam a lámpát, majd vacsora nélkül saját szobámba csoszogtam az árny lepte folyosókon keresztül. Kezem itt-ott végigcsúsztattam a falakon; a festéknek sima és egyenletes tapintása volt, míg a tapétának izgalmas és játékos, mutatóujjam a minták vonalában kígyózott s mikor elemeltem, ujjperceimben enyhe lüktetést tapasztaltam. Elnyúzott lábaimmal felkapaszkodtam a csigalépcsőn s utána birodalmam bejáratához vágtattam. Szinte berobbantam az ajtómon és meg sem álltam ágyamig, amibe hurrikán módjára csapódtam be. Abban a szétázott, összegyűrődött göncben aludtam el tiszta fekhelyemen. Hogy kiről álmodtam, az maradjon titok…