Itt lenne a másik fele!
Az egészet is fel fogom rkani egyben, amit majd a fejezetek menüpontban találhattok meg!
Elnézést a furcsa elrendezés miatt, de csak így hajlandó betenni...

-          Hello! – bukott ki belőlem első értelmesnek nem mondható gondolatom.

-          Üdv! – engedte el vállam nagy bánatomra.

   – Egy pillanat! – csattantam fel magamban. – Irreális, hogy ismerkedni jött ide… Basszus csak én maradtam pár nélkül… – fogtam fel a tényt némi fáziskéséssel. Míg én gondolataimba merülve vágtam a pofákat, addig ő mellém húzott egy széket, majd megfordítva azt letette magát.

       

-          Szóval… khm… mit elemezzünk? – fordultam Mr. Bő-beszédűhöz. 

-          Bírod Dante-t? – szólalt meg kisvártatva.

-          Ö… ja – azaz, tudsz valamit Grace.

-          Pokol kapuja? – nyitotta ki a könyvet a megfelelő oldalon különösebb keresgélés nélkül.

-          Jó lesz – bólintottam.

   Kínos csend telepedett ránk.

   Habár külsője alapján valami helyi menőgyereknek tűnt öt perc beszélgetés után egyből megértettem, hogy ő, afféle csendben elvagyok, nem erősségem a kommunikálás típusú ember – akárcsak egy költő. Zárkózott – e szóval lehetett a legjobban jellemezni.

   Lehet, hogy nagyon elveszetten bámultam a kijelölt műre, mert:

1. Utálom Dante-t. Kit érdekel Beatrice, élete szerelme, aki a mennybe jutott? Vagy a többi idióta kör és azoknak alkörei az ostoba büntetésekkel együtt?  
2. Ki nem állhatom a verselemzést, inkább a regényeket szeretem, azok mentesek a nyamvadt költői eszközöktől és egyéb marhaságoktól.
3. Hogy szeretheti, mégis ezeket egy ilyen szívdöglesztően helyes srác?            

-          Baj van? – csettintett arcom előtt.

-          Ö… – megint elbambultam? – nincs.

-          Nem úgy nézel ki!

-          Mindegy… szar az élet… illetve ez a vers… fantasztikus.

-          Látszik. Segítsek? – húzta fel szája szélét, sexi féloldalas mosolyát megvillantva.

-          Fölösleges, le van írva a síralom füzetembe.

-          Ha ennyire nehezen viseled Dante-t szólhattál volna.

-          Egy költőt sem bírok! – szaladt ki a számon.

    – Gratulálok! Okos tojás! Na, most jól elvágtad magad nála! Egy költőnek – vagy minek? – azt mondani, hogy nem bírok egyet se… Zseniális vagy Grace! Megint csak alakítottál! – túrtam mérgesen sötét szénaboglyámba.

        

-          Tudom, tudom; akkor mit keresek itt? – folytattam. – Furcsa, de szeretem az irodalmat, viszont a különféle költők verseinek elemzését értelmetlen baromságnak tartom, hiszen lehet, hogy az értelmük valójában szöges ellentéte annak, amit mi „fordítunk rájuk”.

-          Hm… – mondta, s egy pillanatig, úgy tűnt, mintha komolyan elgondolkozott volna. – Azért – fogta meg kezem, ami combomon nyugodott, miközben egészen közel hajolt arcomhoz – egy próbát tehetünk! – és lassan elhúzódott.

   – Élvezed, mert én nem! 

   Legszívesebben azonnal megragadtam volna az ingjét s annál fogva húztam volna magamhoz és csak akkor engedtem volna el, amikor ráébredt arra, hogy meg akar csókolni. – Állj! Mikre gondolsz te lány!

  

-          Oké! – feleltem „lelkesen”.

   Bő egy óra elemezgetés után végeztünk; sajnos mi is sorra kerültünk, de Izzy önfeláldozóan vállalta, hogy megállapításainkat a nagyközönség elé tárja, miután észrevételezte, hogy teljesen használhatatlanná váltam. Kedvem lett volna, ott helyben elaludni. Emellett továbbra sem kedveltem meg Dante-t – ide vagy oda, hogy Izzy kedvenc költője volt.

   Egyszer csak azon kaptam magam, hogy érdeklődve hallgatom, amit reszelős hangján édesen duruzsol imádott versírójától származó műről. Láthatóan a hallgatóságot is lenyűgözte, nem csak engem – bár Cindi Mitch epekedő tekintete vitte a pálmát, ahogy Tom Brandon ölében szinte már nyáladzott.  

       

-          Nagyon jó, remek zárás volt Izzy… és Skayla – tette hozzá Mr. Green. – Menjünk haza! – csapta össze tenyerét.

   Az ülésben elgémberedett tagjaim mozgásra fogása közel sem bizonyult egyszerű feladatnak; néhány láblendítés után viszont már hajlandó voltam elindulni a többi ruhámért.  Lábszáramban ugyan éreztem némi zsibbadást, viszont azzal vigasztaltam magam, hogy jó fél óra múlva már aludhatok is pihe-puha ágyacskámba.

   Felkaptam fekete szövetkabátom, majd nyakamra tekertem fehér-fekete mintás sálamat és nagy hévvel lendültem meg a kijárat felé. Az utolsók közt hagytam el a könyvtár vaskos, öreg, vöröstéglás épületét. Nagy lendületem csupán a kijutás pillanatáig tartott s utána tovalibbent. A könyvtár eresze alól kémleltem a víz áztatta utakat és az égen ülő sötét, szürke esőfelhőket, melyek szüntelenül potyogtatták méretes könnyeiket. A földutakat és virágágyásokat sár lepte el, amitől a fél város tocsogott a lucsokban. A szakkörről hazaindulók kapucnijukat fejükbe húzva, vagy autóikhoz rohanva igyekeztek mi hamarabb hazaérni. Már tudtam, hogy nem úszom meg szárazbőrrel az utat; a távolba meredtem, arrafelé amerre laktunk, a táv hihetetlen messzinek ígérkezett.

   Lemondóan felsóhajtottam, majd tettem egy kilencvenfokos fordulatot, aminek sokkal rosszabb vége is lehetett volna. A vizes betonon bal bakancsom talpa kicsúszott alólam és a legfelső lépcsőfok fölé lendült, kis híján összetörtem volna magam, ha valaki nem karolja át a derekam és nem emel le a lépcsőtetejéről. A meglepettségtől még megijedni is elfelejtettem. Csodálkozva tapasztaltam, hogy ismét biztos talajon állok és nem azon az istenverte „emelvényen”.

-          Rád aztán vigyázni kell! – térített észhez az, az imádnivaló hang.

-          Izzy?! – kaptam fel a fejem.

   Hát… igen. Tényleg ő mentett meg…

   Ott állt kissé bizarr, leopárd mintás kabátjában és fekete kalapjában, miközben derekamat szorította. Sötét, kunkorodó tincsei végén apró esőcseppek csillogtak s kisfiús bájú mosolyával tekintett le rám, hála a legalább félfejnyi különbségnek.

-          Ne törd össze magad! – fejtette le rólam kezét, majd zsebre vágta.

-          Ö… köszönöm – hálálkodtam egy félig rohadó bokornak.

-          Most, úgy teszek, mintha nem egy haldokló félben lévő gazhoz hasonlítottál volna – villant fel öngyújtója sárgás lángja, amit cigarettájához emelt. – Jó éjszakát… Gracie – indult el az ellenkező irányba.

-          Neked is – néztem utána.

-          Ja és… – fordult vissza – az alkohol kiváló stressz oldószer.

   – Hogy mi? – bámultam távolodó alakját, mint, mikor a kisgyerek könnyes szemén keresztül csak szobája ablakából láthatja édesapja elmenetelét, aki örökre kisétál életéből egy béna indokkal. Gyűlöltem ezt az érzést!

   Mennydörgések hosszú sorozata térített vissza a jelenbe, felhívva rá a figyelmem, hogy ideje indulni, ha még valamilyen szinte szárazon szeretnék hazaérkezni. Olyan sötét volt az ég, hogy este tíz óra is lehetett volna, de akkor pusztán nyolc múlt tíz perccel. – Bolond október!

   Árnyként suhantam el a kertes házak kapui előtt, csupán halk rezdülések árulták el, hogy egy fiatal lány az utcákat rója. A kellemes kertvárosi hangulatú rész azonban hamar véget ért s az úttest szélén kényszerültem tovább haladni. A tócsák egyre nagyobbra híztak, így bakancsomat gumicsizmaként használva keltem át rajtuk, szükség esetén. – Ó, Izzy a fenébe is, hogy nem akartál elkísérni… Milyen pasi vagy te? – zsörtölődtem vacogva. Felkaromat dörzsölgettem tenyeremmel, de fázó ujjaim falatnyit sem értek. Az eső újra rákezdett, ennek köszönhetően a futás lehetőségét is kihúzhattam.

   Átázva, fázva s reszketve toporogtam házunk előtt, azonban megdermedt ujjaimmal nem tudtam előkotorni kulcscsomóm zsebemből, következőképp a hideg vaskapu rácsaiba kapaszkodva átlendültem a kerítés felett, majd hunyorogva a hátsó bejárat felé araszoltam. Fél óra alatt annyira besötétedett, hogy az orromig alig láttam el. – Légy nyitva, légy – nyomta le a kilincset. S láss csodát a bentről kiszűrődő sötétség feltárult előttem. Még a verandán kimásztam a cipőmből és kint is hagytam, majd gyors léptekkel besiettem a konyhába. Első dolgom volt kitapogatni a villanykapcsolót – a gombnyomás következtében fény váltotta fel a feketeséget.

   A konyhában kifogásolhatatlan rend uralkodott; a pult már-már vakítóan csillogott, a mosogató üres volt és tiszta a szárítóval egyetemben, az edények és egyéb konyhai eszközök, pedig katonás sorrendben sorakoztak a szekrényekben, csupán a hűtőn illetlenkedett egy apró, rózsaszín cetli. Íme az eredménye, ha egy tizennyolc éves kamaszkorú lány az anyjával él együtt, aki dühét, mérgét és a feszültséget is a takarításba fojtja, vagy éppen munkába.         

   Ráfordítottam a kulcsot a zárba s egy gyors ellenőrzés után a hűtőszekrényhez szlalomoztam. A rózsaszín papírdarabon egyetlen üzenet állt nekem címezve. Az irka kis méretéhez képest viszonylag hosszú egyben tömör szöveg várt olvasásra:

Skayla,

dolgozom, fogalmam sincs, mikor jövök, légy jó!

Ne haragudj rám, szeretlek:

            Anya   

   Ez az üzenet helyesen, így hangzott volna:

Skayla,

túlórázni mentem, mivel nem tudom, hogy most mit kéne tennem… Veszekedéseinket képtelen vagyok kezelni, így jobb ötlet híján tehetetlenségemben, inkább a papírmunka felett görnyedek.

Remélem, mire megjövök, már el is felejted a történteket!

Sok puszit küld:

                               Anya  

   – Tipikus! Anyám sokatmondó fickái… – hajítottam a kukába a fecnit. – Elég angolosan távoznom és máris ő esedezik bocsánatért… Milyen az ilyen anya? Éretlen? Aggódó? Nevetséges? Nem, ilyen egy elvált nő, akinek csak tömérdek pénze, locsogó barátnői és egy önfejű kamaszlány van, akinek nevelése sok plusz energiát kíván.

   Habár lépten-nyomon összebalhéztam szülőmmel, mégis szerettem és hálás voltam neki mindazért, amit értem tett; szeretett, meghallgatta hülyeségeim, megbirkózott művészi szeszélyességemmel, elviselte különc stílusom, tolerálta lázadásomat és kivétel nélkül mindent megkaptam tőle. Ha kellett a világvégére is elment, csak, azért, hogy a legjobb művész cuccokat megszerezze nekem – de ez csupán egy példa volt a sok közül.

   Leoltottam a lámpát, majd vacsora nélkül saját szobámba csoszogtam az árny lepte folyosókon keresztül. Kezem itt-ott végigcsúsztattam a falakon; a festéknek sima és egyenletes tapintása volt, míg a tapétának izgalmas és játékos, mutatóujjam a minták vonalában kígyózott s mikor elemeltem, ujjperceimben enyhe lüktetést tapasztaltam. Elnyúzott lábaimmal felkapaszkodtam a csigalépcsőn s utána birodalmam bejáratához vágtattam. Szinte berobbantam az ajtómon és meg sem álltam ágyamig, amibe hurrikán módjára csapódtam be. Abban a szétázott, összegyűrődött göncben aludtam el tiszta fekhelyemen. Hogy kiről álmodtam, az maradjon titok…