Nos, itt lenne az első fejezet 1/2-e! Remélem tetszeni fog... Jó olvasást kívánok!

1989. október 4.

Szerda – 18:00

Lafayette, Indiana, USA

Első fejezet

POKOLI NAP

SKAYLA

   Unottan lapozgattam már vagy húszadszorra azt a nyamvadt könyvet, amit a szakkör kissé túlbuzgó tagja nyomott a kezembe egy rövid mondat kíséretben: „Fogd, vidd és merülj el e fenséges költészetben.” Igyekeztem jópofát vágni a dologhoz, de egy „fenséges” vers sem keltette fel érdeklődésemet. Már készültem felállni és otthagyni az egész irodalomszakkört, mikor az ajtó nyikorogva kitárult. Hajam takarásában hátralestem, amit rögtön megbántam.  Egy iszonyat szexi pasi lépett be a terembe leopárd mintás kabátban és cigarettával a szájában. Fekete haja fekete sapka alatt rejtőzött, miközben édes, hullámos tincsei lágyan kúsztak le nyakán.

   Fura szerzet volt tény és való, ellenben szívdöglesztően fura. Az ilyen pasik nem voltak éppen eseteim, ám ekkor megmozdult bennem valami; tekintetem ott ragadt és mereven bámultam az új jövevényre.   

-          Izzy! Jó, hogy jössz, már hiányoltunk – kiáltotta Mr. Túlbuzgó heves integetések közepette, ami inkább hadonászásra hasonlított.

   Az elkésett személy szája széle halványan, alig észrevehetően megemelkedett, féloldalas mosolyt mintázva, majd színpadiasan megemelte kalapját üdvözlés képen s utána visszanyomta előző helyére. Kétség sem fért hozzá, hogy egy igazi művészlélekkel akadt dolgunk. Az efféle pasik korábban sosem keltették fel különösebben figyelmemet. Az összes tehetséges, néha-néha már hisztis és érzelgős volt – ami nálam, személy szerint nem volt éppen aduász. Igen, pont én mondtam ezt, aki szintén művészeti szakközépiskolába járt; ugyanúgy rajzoltam – és az osztályzataim szerint még tehetséges is voltam –, ugyanúgy jártam szakmai órákra, ráadásul mindháromra – azon indoknál fogva, hogy mindegyik érdekelt –, versenyekről csak nyertesként tértem vissza – első helynél nem rosszabbal –, és emellett a kitűnő tanulók sorát is ráértem gazdagítani. Imádtam a humán– és reáltantárgyakat, kedvencem az irodalom és a matematika volt. Ám az irodalom szakkörön, mégis eredménytelenül olvasgattam a kezembe adott verseskötetet. 

   – Mi a fenének menjek el én oda? – morfondíroztam egész úton idefelé. Az a röpke félóra sem volt elegendő idő arra, hogy e kérdés válaszát megleljem lecsillapodni készülő gondolataim között. Bár meglehet, hogyha nyugodtabb kedélyállapotomban indultam volna el otthonról, az irodalomhoz is több kedvem szottyant volna. Annyira vágytam a verselemezgetésre, mint malac a disznóölésre.   

     

-          Pszt! – bökött valaki oldalba, amivel sikeresen kizökkentett gondolatmenetemből.

-          Hm? – fordultam az illetőhöz egy röpke sóhaj után.

-          Ki ez a srác? – tudakolta szőke osztálytársném, Cindi Mitch, akivel azelőtt talán tíz szót, ha váltottunk. – Olyan éddeeessss! – nyújtotta el a melléknevet.

-          Nem tudom – válaszoltam. – Még sosem láttam.

-          Kár! – savanyodott el arckifejezése. – De már a látvány miatt is megérte eljönni.

-          Lányok, csak nem akadt gondotok egy verssel? – szakította félbe Cindi-t Mr. Túlbuzgó. – Segítek, mondjátok csak!

-          Nem, nem köszi! Grace... akarom mondani Skayla tök jól ért az ilyenekhez, A+ irodalomból, neki ez nem téma! – legyintett. – Csupán egy kis megerősítésért fordultam hozzá!

-          Skayla. Skayla Grace?

-          Köszi – préseltem fogaim között osztálytársamnak címezve. – Igen, én volnék Mr.…

-          Dr. Frederic Green – segített ki. – Irodalom, történelem szakos tanár. A 11/3-asok ofője vagyok a Sunshine Gimiből – mondta, mintha halványlila gőzöm se lenne a saját iskolám nevéről. – Rólad aztán sokat mesélnek a tanáraid, ilyen-olyan versenyeket nyersz. A te nevedtől hangos az egész tanári.

-          Áh… – alig ciki. – Nos, jó tudni – nyögtem kínomban.  

-          Jaj! – rikácsolta Cindi. – Maga az a jóképű, új tanár. Uh… Basszus!

   A szakkör lelkes tagjai nevetéstől fuldokolva fetrengtek a könyvtári asztalokon megzavarva az ezeréves, porlepte könyvek békés álmát, amik szigorúan sorakoztak a méretes fapolcokon. Nevetés helyett gyötrelmes mosolyt erőltettem arcomra, remélve, hogy el tudom hitetni a többi jelenlévővel, hogy nekem legalább annyira tetszik a „vicc”, mint nekik.  Észrevétlenül hátrasandítottam az Izzy-nek nevezett fiúra, aki már kényelembe helyezkedett az utolsó szabad széken, egy szintén sötéthajú fiú mögött. Leopárd mintás kabátját és sapkáját az ajtó mellett álló ruhafogasra akasztotta, majd fehér ingjében és fekete mellényében helyet foglalt. Láthatóan nem cimborizált a gombokkal, mivel fél mellkasa feltárult a kíváncsi szemek előtt – köztük az enyémnek is. Szerencsémre alkalomadtán sem voltam az a pirulós fajta, különben biztos, hogy arcom paradicsom piros színben pompázott volna.

        

-          Hát, köszönöm! Ez jól esett! – vallotta be Mr. Green. – Tehát kanyarodjunk vissza az irodalomhoz!

   Citrom ízét éreztem a számban, amint újra lenéztem arra az átkozott könyvre. – Barátkozzunk – emeltem fel. – Én Skayla vagyok, te meg valami ősrégi darab, amiben jó pár vers helyett kapott. Egyességet ajánlok, én, úgy teszek, mintha teljesen elmerülnék tartalmadban, te, pedig garantálod, hogy ne kelljen egy oldaladat sem elemeznem! Megegyeztünk! – „fogtunk kezet”. – Úristen, te nő! Egy könyvvel beszélgetsz… Hello! Ez nem valami hülye mesefilm, ez a valóság! Ahol nem áll túl jól a szénád, tekintve, hogy már mindenki talált egy olyan művet, melyet képes elemezni és még szívesen is teszi! – dorgáltam saját magam. – Ez nem az én napom!

-          Hé! – piszkált meg ismét Cindi. – Egy; hogy kell verset elemezni? Kettő; a helyes srác téged néz!

   Ilyenkor jönne a jogos kérdés, ha gőzöd sincs a verselemzésről, miért nem kérdezed meg a jelenlévő tanárt, mért azt az osztálytársadat nyaggatod vele, akiről máskor tudomást sem veszel? De nem, én nem ez a fajta lány voltam – csak, akkor kissé fáradt és felzaklatott idegi állapotba kerültem, ennek ellenére, mégis erőt vettem és pontos magyarázatot adtam a verselemezés csínjáról-binjáról. 

-          Ó, kösz! Erre a szakköre se jövök többet, de, azért tényleg kösz, hogy ráébresztettél a tényre, hogy ez távol áll tőlem.

-          Nincs mit!

-          Na, jó, emberek a változatosság kedvéért alkossatok párokat – csillant fel Mr. Green szeme az újítás ötletétől –, majd válasszatok egy olyat alkotást, mely mindkettőtöknek tetszik és próbáljátok meg együtt értelmezni.

   Szék tologatás hangja váltotta fel a csendet, ahogy a tagok közelebb húzódtak egymáshoz, vagy teljesen máshová ültek át. Mire feleszméltem és megértetettem, hogy mit magyarázott a tanár, addigra már szinte mindenki megtalálta a magának való partnert. Cindi Mitch vékony alakja ellibbent a szemem előtt és Tom Brandon ölébe vándorolt. A fiú jelenléte nekem is csak ez után tűnt fel. Hogy került ide Brandon, az iskola szőke hercege? Ennél furább dolog azelőtt életemben sosem történt velem; egy irodalomszakkörön Cindi-vel és Tom-mal, az iskola álompárjával, ráadásul Miss. Mitch beszélgetést kezdeményez velem, az általa ufónak ítélt lánnyal, plusz megjelenik egy fiú, akit előtte sosem láttam, mindennek tetejébe lerí róla, hogy valami ritka nagy művészlélek és, ha ez nem lenne elég, még bele is zúgok ebbe a szerencsétlenbe, pedig MŰVÉSZ!

   Fogalmam sincs, hogy, de megéreztem, hogy valaki felém nyúl és ösztönösen hátracsaptam jobb kezem. Dehogy, még véletlenül sem fordultam volna meg, hogy lássam, kit készülök laposra verni, nem, előbb üss, aztán viseld következményeit. Csuklóm köré meleg ujjak fonódtak leszorítva támadó végtagom. Ahol bőre bőrömet súrolta kellemes bizsegető érzést tapasztaltam és azt kívántam ez az érzés bárcsak egész testemben szétterjedne.

       

-          Nem vagy te egy kicsit paranoiás? – csúszott egy kéz vállamra, ami hasonló hatásokat váltott ki belőlem.

-          Tessék? – pördültem volna hátra, ami egy széken talán nem a legjobban kivitelezhető mutatvány, miközben valaki lefog, így nyakamat nyújtottam hátra.

-          Látsz is valamit? – utalt arcomba lógó – festett – éjfekete hajamra, ami a fordulás következtében mászott szemem elé.

   Az illető hangja igencsak mély volt és esetleg kicsit rekedtesen is csengett, azonban arra késztetett, hogy merev tartásomon lazítsak és szép lassan megfeszített alkarom elernyedjen. Mielőtt kajla tincseim eltűrhettem volna puha ujjak szántottak végig rajtuk, majd fülem mögé simították őket. Pasi ilyet se csinált korábban nekem! – Ki ez és mit tesz velem? – emeltem feljebb tekintetem s a látványtól majdnem leszánkáztam a székről. – Izzy…

-          Hello! – bukott ki belőlem első értelmesnek nem mondható gondolatom.

-          Üdv! – engedte el vállam nagy bánatomra.