Nos, itt lenne az első fejezet 1/2-e! Remélem tetszeni fog... Jó olvasást kívánok!

1989. október 4.

Szerda – 18:00

Lafayette, Indiana, USA

Első fejezet

POKOLI NAP

SKAYLA

   Unottan lapozgattam már vagy húszadszorra azt a nyamvadt könyvet, amit a szakkör kissé túlbuzgó tagja nyomott a kezembe egy rövid mondat kíséretben: „Fogd, vidd és merülj el e fenséges költészetben.” Igyekeztem jópofát vágni a dologhoz, de egy „fenséges” vers sem keltette fel érdeklődésemet. Már készültem felállni és otthagyni az egész irodalomszakkört, mikor az ajtó nyikorogva kitárult. Hajam takarásában hátralestem, amit rögtön megbántam.  Egy iszonyat szexi pasi lépett be a terembe leopárd mintás kabátban és cigarettával a szájában. Fekete haja fekete sapka alatt rejtőzött, miközben édes, hullámos tincsei lágyan kúsztak le nyakán.

   Fura szerzet volt tény és való, ellenben szívdöglesztően fura. Az ilyen pasik nem voltak éppen eseteim, ám ekkor megmozdult bennem valami; tekintetem ott ragadt és mereven bámultam az új jövevényre.   

-          Izzy! Jó, hogy jössz, már hiányoltunk – kiáltotta Mr. Túlbuzgó heves integetések közepette, ami inkább hadonászásra hasonlított.

   Az elkésett személy szája széle halványan, alig észrevehetően megemelkedett, féloldalas mosolyt mintázva, majd színpadiasan megemelte kalapját üdvözlés képen s utána visszanyomta előző helyére. Kétség sem fért hozzá, hogy egy igazi művészlélekkel akadt dolgunk. Az efféle pasik korábban sosem keltették fel különösebben figyelmemet. Az összes tehetséges, néha-néha már hisztis és érzelgős volt – ami nálam, személy szerint nem volt éppen aduász. Igen, pont én mondtam ezt, aki szintén művészeti szakközépiskolába járt; ugyanúgy rajzoltam – és az osztályzataim szerint még tehetséges is voltam –, ugyanúgy jártam szakmai órákra, ráadásul mindháromra – azon indoknál fogva, hogy mindegyik érdekelt –, versenyekről csak nyertesként tértem vissza – első helynél nem rosszabbal –, és emellett a kitűnő tanulók sorát is ráértem gazdagítani. Imádtam a humán– és reáltantárgyakat, kedvencem az irodalom és a matematika volt. Ám az irodalom szakkörön, mégis eredménytelenül olvasgattam a kezembe adott verseskötetet. 

   – Mi a fenének menjek el én oda? – morfondíroztam egész úton idefelé. Az a röpke félóra sem volt elegendő idő arra, hogy e kérdés válaszát megleljem lecsillapodni készülő gondolataim között. Bár meglehet, hogyha nyugodtabb kedélyállapotomban indultam volna el otthonról, az irodalomhoz is több kedvem szottyant volna. Annyira vágytam a verselemezgetésre, mint malac a disznóölésre.   

     

-          Pszt! – bökött valaki oldalba, amivel sikeresen kizökkentett gondolatmenetemből.

-          Hm? – fordultam az illetőhöz egy röpke sóhaj után.

-          Ki ez a srác? – tudakolta szőke osztálytársném, Cindi Mitch, akivel azelőtt talán tíz szót, ha váltottunk. – Olyan éddeeessss! – nyújtotta el a melléknevet.

-          Nem tudom – válaszoltam. – Még sosem láttam.

-          Kár! – savanyodott el arckifejezése. – De már a látvány miatt is megérte eljönni.

-          Lányok, csak nem akadt gondotok egy verssel? – szakította félbe Cindi-t Mr. Túlbuzgó. – Segítek, mondjátok csak!

-          Nem, nem köszi! Grace... akarom mondani Skayla tök jól ért az ilyenekhez, A+ irodalomból, neki ez nem téma! – legyintett. – Csupán egy kis megerősítésért fordultam hozzá!

-          Skayla. Skayla Grace?

-          Köszi – préseltem fogaim között osztálytársamnak címezve. – Igen, én volnék Mr.…

-          Dr. Frederic Green – segített ki. – Irodalom, történelem szakos tanár. A 11/3-asok ofője vagyok a Sunshine Gimiből – mondta, mintha halványlila gőzöm se lenne a saját iskolám nevéről. – Rólad aztán sokat mesélnek a tanáraid, ilyen-olyan versenyeket nyersz. A te nevedtől hangos az egész tanári.

-          Áh… – alig ciki. – Nos, jó tudni – nyögtem kínomban.  

-          Jaj! – rikácsolta Cindi. – Maga az a jóképű, új tanár. Uh… Basszus!

   A szakkör lelkes tagjai nevetéstől fuldokolva fetrengtek a könyvtári asztalokon megzavarva az ezeréves, porlepte könyvek békés álmát, amik szigorúan sorakoztak a méretes fapolcokon. Nevetés helyett gyötrelmes mosolyt erőltettem arcomra, remélve, hogy el tudom hitetni a többi jelenlévővel, hogy nekem legalább annyira tetszik a „vicc”, mint nekik.  Észrevétlenül hátrasandítottam az Izzy-nek nevezett fiúra, aki már kényelembe helyezkedett az utolsó szabad széken, egy szintén sötéthajú fiú mögött. Leopárd mintás kabátját és sapkáját az ajtó mellett álló ruhafogasra akasztotta, majd fehér ingjében és fekete mellényében helyet foglalt. Láthatóan nem cimborizált a gombokkal, mivel fél mellkasa feltárult a kíváncsi szemek előtt – köztük az enyémnek is. Szerencsémre alkalomadtán sem voltam az a pirulós fajta, különben biztos, hogy arcom paradicsom piros színben pompázott volna.

        

-          Hát, köszönöm! Ez jól esett! – vallotta be Mr. Green. – Tehát kanyarodjunk vissza az irodalomhoz!

   Citrom ízét éreztem a számban, amint újra lenéztem arra az átkozott könyvre. – Barátkozzunk – emeltem fel. – Én Skayla vagyok, te meg valami ősrégi darab, amiben jó pár vers helyett kapott. Egyességet ajánlok, én, úgy teszek, mintha teljesen elmerülnék tartalmadban, te, pedig garantálod, hogy ne kelljen egy oldaladat sem elemeznem! Megegyeztünk! – „fogtunk kezet”. – Úristen, te nő! Egy könyvvel beszélgetsz… Hello! Ez nem valami hülye mesefilm, ez a valóság! Ahol nem áll túl jól a szénád, tekintve, hogy már mindenki talált egy olyan művet, melyet képes elemezni és még szívesen is teszi! – dorgáltam saját magam. – Ez nem az én napom!

-          Hé! – piszkált meg ismét Cindi. – Egy; hogy kell verset elemezni? Kettő; a helyes srác téged néz!

   Ilyenkor jönne a jogos kérdés, ha gőzöd sincs a verselemzésről, miért nem kérdezed meg a jelenlévő tanárt, mért azt az osztálytársadat nyaggatod vele, akiről máskor tudomást sem veszel? De nem, én nem ez a fajta lány voltam – csak, akkor kissé fáradt és felzaklatott idegi állapotba kerültem, ennek ellenére, mégis erőt vettem és pontos magyarázatot adtam a verselemezés csínjáról-binjáról. 

-          Ó, kösz! Erre a szakköre se jövök többet, de, azért tényleg kösz, hogy ráébresztettél a tényre, hogy ez távol áll tőlem.

-          Nincs mit!

-          Na, jó, emberek a változatosság kedvéért alkossatok párokat – csillant fel Mr. Green szeme az újítás ötletétől –, majd válasszatok egy olyat alkotást, mely mindkettőtöknek tetszik és próbáljátok meg együtt értelmezni.

   Szék tologatás hangja váltotta fel a csendet, ahogy a tagok közelebb húzódtak egymáshoz, vagy teljesen máshová ültek át. Mire feleszméltem és megértetettem, hogy mit magyarázott a tanár, addigra már szinte mindenki megtalálta a magának való partnert. Cindi Mitch vékony alakja ellibbent a szemem előtt és Tom Brandon ölébe vándorolt. A fiú jelenléte nekem is csak ez után tűnt fel. Hogy került ide Brandon, az iskola szőke hercege? Ennél furább dolog azelőtt életemben sosem történt velem; egy irodalomszakkörön Cindi-vel és Tom-mal, az iskola álompárjával, ráadásul Miss. Mitch beszélgetést kezdeményez velem, az általa ufónak ítélt lánnyal, plusz megjelenik egy fiú, akit előtte sosem láttam, mindennek tetejébe lerí róla, hogy valami ritka nagy művészlélek és, ha ez nem lenne elég, még bele is zúgok ebbe a szerencsétlenbe, pedig MŰVÉSZ!

   Fogalmam sincs, hogy, de megéreztem, hogy valaki felém nyúl és ösztönösen hátracsaptam jobb kezem. Dehogy, még véletlenül sem fordultam volna meg, hogy lássam, kit készülök laposra verni, nem, előbb üss, aztán viseld következményeit. Csuklóm köré meleg ujjak fonódtak leszorítva támadó végtagom. Ahol bőre bőrömet súrolta kellemes bizsegető érzést tapasztaltam és azt kívántam ez az érzés bárcsak egész testemben szétterjedne.

       

-          Nem vagy te egy kicsit paranoiás? – csúszott egy kéz vállamra, ami hasonló hatásokat váltott ki belőlem.

-          Tessék? – pördültem volna hátra, ami egy széken talán nem a legjobban kivitelezhető mutatvány, miközben valaki lefog, így nyakamat nyújtottam hátra.

-          Látsz is valamit? – utalt arcomba lógó – festett – éjfekete hajamra, ami a fordulás következtében mászott szemem elé.

   Az illető hangja igencsak mély volt és esetleg kicsit rekedtesen is csengett, azonban arra késztetett, hogy merev tartásomon lazítsak és szép lassan megfeszített alkarom elernyedjen. Mielőtt kajla tincseim eltűrhettem volna puha ujjak szántottak végig rajtuk, majd fülem mögé simították őket. Pasi ilyet se csinált korábban nekem! – Ki ez és mit tesz velem? – emeltem feljebb tekintetem s a látványtól majdnem leszánkáztam a székről. – Izzy…

-          Hello! – bukott ki belőlem első értelmesnek nem mondható gondolatom.

-          Üdv! – engedte el vállam nagy bánatomra.

Előszó

   A szobában félhomály honolt; a nap halovány sugarai megvilágították az íróasztalon heverő temperás tubusok feltekert végeit és a már kifogyófélben lévő készlet további darabjait is. Különböző méretű ecsetek hevertek a színes pacákkal telenyomkodott paletta közelében, néhányból még a festéket sem mosták ki használat után. Az asztal szélén egyensúlyozó vizes edény a padló felé kacsingatott termetes méretével és a benne álló ocsmány színt alkotó sokszínű összekeveredett festékkel. Bármennyire hívogató volt a padló összemocskolása a műanyag flakon számára, csöppnyi esélyt sem kapott, hogy letáncoljon, elvégre szorosan mellette egy érettségi felkészítő feladatgyűjtemény hevert csakúgy lehányva, végtére is szerencsétlen tankönyvet kézhez kapása óta egyszer se nyitották ki. Az asztal közepén elfordított helyzetben egy festmény hevert. A mű szintjéhez nem felérő tárolásmódban részesített kép szinte életre kelt. Gyakorlatilag kiugrott az akvarell lap szabta határokból. Hogy mit ábrázolt? Az mellékes! A lényeg az, hogy a remekmű akár valamelyik neves és méltán elismert festőművész egyik világhírű alkotása is lehetett volna, sőt jobb – habár lehet, hogy a színválasztás kicsit borús hangulatra utalt, viszont a művészi szabadságot muszáj meghagynunk a feltörekvő tehetségek számára is. Ellenben gazdája, úgy tekintett rá, mintha valami béna kis gyerek rajzocska lett volna. Szimplán elkészítette, majd ott hagyta: – „Ez is kész van. Házi kipipálva” – gondolatok kíséretében.

   A fénykorong felkelő sugarai a takaró finom anyagát is elérték és erőtlenül melegítették azt. Az alatta megbúvó fiatal lány egy újabbat fordult és félálomba merülve erősen reménykedett, hogy a reggel még messze van. Tévedett! Pontosan tíz perc maradt az idegesítő ébresztőóra csörömpöléséig, amit ő, oly távolinak érzett. A takaró alól mindössze kusza, vastag fekete tincsei kandikáltak ki, a teste többi része takarásba burkolózott.

   A konyhából már ténykedés hangja szűrődött fel a felsőbb szintekre. – „Anya!” – morogta a kamasz lány, aki rögtön megértette pár perc és kimondják felette a halálos ítéletet. A hírtől felvillanyozódva a párnába fúrta fejét és teljesen elfedte magát a paplannal. Ugyan még csak egy hónapja és egy hete kezdődött az iskola, de ő máris elvesztette minden optimizmusát az idei tanévre nézően – már, ha volt. Skayla Grace – mert, hogy, így hívták a diáklányt – nem éppen derűlátásáról volt híres. Általában kifejezéstelen arcot vágott és csak, akkor változtatott ezen, ha valami igazán nyomós indoka adódott. Ami lássuk be, ritka alkalomnak számított… Na, aggodalomra nincs ok. Skayla nem volt depressziós, csupán erős pesszimizmussal volt megáldva és olykor hajlamos volt beszámíthatatlan tetteket tenni. Ellenben az esze helyén volt egészen egy szép napig…

   Frissen sült gofri illata terjengett a levegőben és szintén frissen facsart narancslé zamata lengte be a konyhát és annak közelét. Skayla szinte látta maga előtt, ahogy az anyja kávéja lefő, amit szebbnél-szebb fancsali ábrázattal fogyaszt el, miközben határidőnaplójába feljegyzi az aznapi teendőket, melynek középpontjában leküzdhetetlen munkamániája áll. Aztán megeszi azt a fél falatra sem elegendő pirítós kenyerét némi baracklekvárral, majd nekilát egyszem lánya egésznapi ételadagjának elkészítéséhez, ám mindezek előtt megcsinálja azt a jól bevált itókát, ami nélkül kislánya egy tapodtat se tenne meg: főzz egy jó bögrényi kakaót.

   Skayla életében talán először úgy döntött ma megkönnyíti szülője életét és magától, egyedül felkel, hogy ne úgy kelljen kiimádkozni meleg fekhelyéből. Félredobta édes, virágmintás huzatba bújtatott takaróját. A csodás rózsaszín ágyneműt jó néhány éve kaphatta az apjától, amikor hat éves lehetett. Nem tulajdonított nagy gondot a dolognak, elvégre csak egy huzatról volt szó, amiben legédesebb, vagy éppenséggel legrémesebb álmait durmolta. Felült s fejét térde közé hajtotta, majd pár percig, úgy maradt. Megszokott, reggeli rutin volt már számára. Elsőként mindig csak feketeséget érzékelt, pusztán utána úszott be az univerzum valós képe. Alacsony vércukorszintjének és vérszegénységének betudhatóan volt szüksége e mindennapivá vált gyakorlatra. 

   Közel egy perc elteltével Skayla számára is helyrekerült a világ, majdan egy szenvedő sóhaj kíséretében függőleges helyzetbe tornászta magát izomlázzal küszködő alsótagjai használatával. Meglehet, hogy szerette feszegetni saját határait, de nem volt az a fajta, aki kemény küzdelem nélkül feladott volna bármit is. Ez történt most is; Skayla egy rosszul összerakott tornaszerről való leesés következtében olyan esetlen helyzetben ért földet – ráadásul befolyásolhatatlanul –, hogy kis mázlival eltörhette volna mindkét lábát. Ennek ellenére ő, mégis folytatta az edzést, ami meg is hozta a várt eredményt.

   Bocsánat a késésért, de, úgy volt, hogy az ismertetőt nem nekem kell írnom, illetve más formába öntenem. Sebaj! 

   Jó olvasást! Remélem, tetszeni fog nektek! Kérlek, írjatok kommentet! – pozitívet, negatívat egyaránt fogadok.

A történetről:  

   1989-et írunk! Ismerjük meg az átlagos tizennyolc/tizenkilenc évesek világát; hajnalokig tartó bulik, zűrős kapcsolatok, szívós szakítások, új szerelmek, barátok, vetélytársak, vagy épp ellenségek, mindemellett még tanulás, leckeírás és egyéb iskolai tevékenységek... Bírni lehet ezt egyáltalán? Nos, az Indiana állambéli, Lafayette-i Sunshine Gimisek és Szakközepesek megmutatják, hogy lehet mindezt „összekegyeztetni”.

   Tizenkettedik. A legkeményebb év! Érettségi, továbbtanulás és egyéb rémes dolgok, amik miatt az ember idegességében a körmét rágja és éjszakákon át csak forgolódik, és azon elmélkedik: – Vajon mi lesz? Sikerül, vagy elbukok?

   Művészek. Választhatnak plusz egy év, vagy ők is elballagnak a többi gimnazista osztállyal együtt. Egy év a szakmáért és fölösleges aggódások elkerülése érdekében, hiszen, ha maradnak, kit érdekel a felvételi? Rajtuk áll!

   És persze ez egy önismereti folyamat is. Önmaguk keresése! Kik is ők valójában? Erre a kérdésre keresi a választ történetünk főhősnője, Skayla Grace, aki ugyan nem küzd meg vámpírokkal, se más természetfeletti lényekkel, egyszerűen éli az életét, ahogy tudja, meghoz döntéseket, igyekszik jól venni az akadályokat és munkamániás anyjával és – eltűnt – Pufika nevű házi kedvencével boldogítja magát. Na, de ennyi elég is még a végén túl sokat árulnék el…

   Ha felkeltettem az érdeklődésed tarts velem egy lázadó lány kalandjaiban, aki se a hajfestéket, se a piercinget nem veti meg. Csatlakozz Skayla-hoz, barátaihoz, a rejtélyes idegenhez – és még valakikhez – s kövesd nyomon az események alakulást.

   Egy idegen, aki egy kora őszi napon teljesen felforgatja főhősnőnk életét, mely számára már lehetetlennek látszik, ám kénytelen lesz elhinni, hogy eztán csak bonyolódnak a szálak…

Üdvözlet minden kedves látogatónak!

   Nem is húznám azzal az időt, hogy elrizsáljam, hogy miért, hogyan és milyen céllal nyitottam meg ezt a blogot! Senkit sem kívánok ezzel untatni! 

   Még ma igyekszem feltenni a történet rövid összefoglalóját! 

Üdv.: Dolna