Szeretnétek-e olvasni tőlem mást? Légyszi, írjatok valamit, mert csak úgy, magam szórakoztatására nem publikálok. Köszönöm! 

   Itt lenne az új fejezet. Sajnos, nem volt sok időm, hogy átolvassam és mostegy novellán dolgozom úgy, hogy tényleg nem bővelkedem időben. 

   Nos, jó olvasást kívok, Niiki - más úgy se véleményez...

1989. október 6.

Péntek – 7:20

 Frankfort, Indianapolis, USA

Negyedik fejezet

MÁSNAPOSSÁG

SKAYLA

                                                   

     

   Sose, de tényleg sose részegedjetek le!

   Még csak a felkelő sugarak szűrődtek át a redőny apró résein keresztül, amit valaki gondosan lehúzott, hogy édes álmaim zavartalanul folyhassanak le. Ám édes álmaim cukormáza hiányzott, így a gonosz, kíméletlen fejfájás ostromolta békességre vágyó kobakom. Miután végképp kiragadott a valóság képzelgéseim színteréről enyhe tompaság és kóma fogadott szürkeállományom részéről a kínzó lüktetés pedig annál inkább tetőzte kedélyállapotom.

   Elgémberedett tagjaim mozgatásával megkíséreltem felülni, de az a hátsó, tűszúrásokra emlékeztető ritmus erősebbnek bizonyult. Fejem visszahanyatlott a párnára és kezdetét vette a „bámuljuk a plafont kifulladásig” elnevezésű játék. Ez a bizonyos kifulladás öt perc leforgása alatt be is következett.

   Oldalamra fordultam, majd az ágy szélére csusszanva lelendítettem a lábam a kellemes, melegséget sugárzó, középbarna fapadlózatra. Hideg volt. Keletlenül felnyomtam magam, aztán bátortalan lépésekkel megindultam s szinte rögtön megtorpantam. – Hol vagyok? – tekintettem körbe.

   A krémszínűre festett négy fal szorosan illeszkedett egymáshoz, melyek kiváló védelmet nyújtottak a különféle bogarak ellen. Az ablak és ajtó egy falon osztozott s az üvegnégyzet előtt egyszerű, fehér függöny lógott. A szobában összesen öt bútordarab kapott helyet; egy ágy, középen elhelyezve, egy éjjeliszekrény, a fekhely balján, egy ruhásszekrény, a jobb oldalon és egy íróasztal plusz szék páros, pedig az utolsó szabad sarokba bújtatva. Visszafogott, mégis aranyos és hangulatos kis szobácska volt pasztell színeivel. Ellenben továbbra sem tudtam, hogy hol vagyok!

   Új ötlettől vezérelve a függönyhöz léptem, majd a reluxa madzagját megragadva felhúztam azt. Ö… nem lettem okosabb. Egy elhagyatott parkoló és egy forgalommentes országút terült el előttem. Az úttest túloldalán kopasz fák nyújtózkodtak felfelé, ami elég barátságtalan és bizalomgerjesztő képet alkotott. Az égbolt szürkés színben pompázott, ami a közeledő eső első árulkodó jele volt. – Skayla Grace, ha még egyszer csak gondolni is mersz alkoholra én magam rúglak seggbe! – fenyegetőztem. Egyszer rúgok be, hát persze, hogy elkeveredek az istenháta mögé!

   Ötlettelenül pásztáztam környezetem, mintha kerestem volna valamit. Ez a valami egy tábla, vagy egy plakát lett volna. Valójában csupán hiú ábrándokat kergettem a senki földjén! Az egyetlen ehhez hasonló tákolmány egy mindenféle színes fecnivel telenyomkodott hirdetőtáblaféleség volt, amilyen a boltokban szokott lenni, melyen a lakosság az ezeréves, megunt vackaikat hirdetheti, vagy éppen eltűnt kisállatokról ragaszthatnak ki képet, hogy: Eltűnt xy… Ha megtalálja, kérem, jelezze itt és itt… stb.. 

   – Ez remek – gondoltam, majd becsapódtam háttal az ágyba, melynek rúgói csakúgy nyikorogtak. Kicsit emlékeztetett egy szenvedő vonításra többször visszajátszva. – Ez mi? – nyúltam egy fehér, félbehajtott lapocska után, ami a fejem alatt heverő párna mellett volt lerakva. – Egész végig itt leledzett és csakis most vagyok képes észrevenni?  

   Szétnyitottam a levelet s a már jól ismert dőlt betűs írás feketéllett a papíron:

Gracie,

Többet szerintem ne hallgass rám! Csak kárt teszek benned…

Nos, mivel nem tudtam kihúzni belőled a lakcímed, így kénytelen voltalak itt – ebben a motelben – hagyni. Mellesleg a város neve Frankfort.

Lafayette busszal mindössze fél óra.

                                                   Csók

                                                       Izzy

UI.: Ha legközelebb meglátlak kabát nélkül, egy szál pulóverben ilyen hidegben azt hiszem, megnevellek egy csöppnyit!

       Erős fejfájás esetén nyugodtan szidj, remélhetőleg átvészelem a napot huszonnégy órás csuklás esetén is.

       Ja és… édesen alszol!

   – Te nő! Mi a jó szentéletet csináltál?! – olvastam el ismét a számomra zavaros sorokat. – Megnevellek… fejfájás… édesen alszom? Mi van? – betűztem el az utolsó mondatot legkevesebb hatodszorra. Hiába, jól láttam, ami oda volt írva, még félre se néztem. – Jaj, Skayla feltétlenül muszáj neked folyton leégetned magad előtte? Viselkedhetnél! Most azt gondolja, hogy miatta vedeltél be ennyi liter ritka szar ízű szeszt. Na, jó tulajdonképpen igen… de akkor is! Erről nem kell tudnia!

   Ahogy fészkelődtem feltűnt, hogy mozgásom valamiért vontatottabb; nehezebben használtam a kezem, ellenben a lábam ugyanolyan könnyen. Letekintettem mellkasomra és egyből megértettem a hibaforrásának okát; egy nagyméretű, fekete kabátba voltam bugyolálva, ami hosszúságban még elment, viszont szélességében és vállbőségét tekintve megközelítőleg sem. Enyhe dohányszag áradt a vastag anyagból, ami legalább annyira érdekelt, mint Cindi Mitch és Tom Brandon messze földről híres románca. Melegen tartott és ez volt a lényeg, elvégre, ha abba a vékony pokrócban kellett volna átvészelnem az éjszakát már biztos, hogy bacilus tanyát növesztettem volna személyem köré.

   – Basszus, ez az ő kabátja! Rám adta, hogy ne fázzak… akkor ezért írta… Ó, de édes… – még egyszer utoljára elolvastam a levelet és hirtelen észrevettem azt, ami eddig egyfolytában elkerülte a figyelmem. Értetlenül bámultam a három betűs szót a vonalak kígyózása között. – Csók Izzy…

   Nem tudtam hová tenni. Halványlila gőzöm sem volt róla, hogy ezzel mi lehetetett a célja. Hiszen én egy fiatal, ártatlan kislány voltam, ő meg egy érett férfi…

   Összeszedtem magam, majd elindultam lefelé. A környék kintről sem tűnt megnyerőbbnek. Pontosan olyan nyomasztó hatást gyakorolt az emberre, mint belülről. Markomban a kulcsot idegesen babráltam s majdnem sikerült felnyársalnom az apró fémtárggyal tenyerem. – Komolyan ezt a bénaságot már reklámozni kéne! Kiállhatnék egy kirakatba vele… Jobb lennék, mit egy cirkuszi majom! – morfondíroztam, mikor egy árny suhant el mellettem.

-          Úr isten te nem... nem Becca Meyer vagy? – sikította az „árny”.

   Az én hatalmas árnyam egy százhatvanöt centi magas huszonéves lány volt… Óriási boci szemeivel úgy meredt rám, mintha nemzeti kincs lettem volna, amit okvetlenül meg kell védeni. Szája szinte a fülét súrolta, annyira mosolygott és egy kis pír is felfedezhető volt kerek pofiján. Még levegőt is elfelejtett venni válaszom várása közben. Kezdtem megijedni, hogy ott helyben elájul, így gyors cselekedetre vetemedtem:

-          Sajnálom, nem – ami azt illeti, fogalmam sincs ki az a Becca Meyer. Feltételezem az új, aktuális kedvenc a tinik körében.

-          Ó… kár! De biztos? Nem, tudom már ki vagy! – szegezte rám mutatóujját.

   – Jaj, ezúttal mibe keveredsz te lány?

-          Te vagy Slash, a Guns N Roses elektromos gitárosának barátnője… Mondjuk, nem rémlik, hogy lett volna piercinged azon a fotón… Na, se baj! Te vagy, igaz? – nézett rám a világ legédesebb kölyökkutya szemeivel. – Ugye?

-          Nem – ráztam meg a fejem s mielőtt bármit mondhattam volna hozzá újra rázendített.

-          Fenébe is! Áruld el ki vagy! Kérlek! Biztos valami szuperhíres énekesnő csak most álruhában vagy! Na, gyerünk, légyszi! – kérlelt szüntelen. – Látszik, hogy nem idevalósi vagy, különben simán be tudnál olvadni a tömegbe – ami itt nincs! – Túlságosan szép és csinos vagy, ahhoz, hogy egy átlagos húszas éveiben járó lány légy a nagyvilágból. Sőt, rájöttem, szupermodell vagy és ezzel a piercinggel lázadsz a modell világ kíméletlen szabályi ellen… – rizsázott tovább. Felmerült bennem a kérdés, hogy néha levegőt is vesz-e?

   – Nincs neked egy kicsit élénk fantáziád?

         

-          Figyelj, se híres, se gazdag, se feleség, se hercegnő – ez, hogy jött ide? – nem vagyok! Csak egy a sok iskolába járó diák közül, aki érettségi előtt áll. Semmi több. Átlagos életem van! Reggel felkelek, iskolába megyek, eszek, iszok, tanulok, hazamegyek, megint eszek, leckét írok, aztán lefürdők és a nap zárásaként lefekszem aludni. Ahogy neked is, nekem is vannak barátaim, akikkel együtt lógok, hülyéskedek és alkalmanként bulizok, oké?

   – Istenem add, hogy megértse! – már fáj a szám.

-          Hidd el, egyszer híres leszel! De komolyan belőled valami megahíres sztár lesz! – mosolygott ismét ezer wattos technikájával. – Így szeretnék én lenni az első, akinek autogramot adsz, aztán amikor berobbansz más sárgulni fog az irigységtől, mert nekem már van dedikálásom a szupersztártól.

-          Ö… rendben! – bár mélységesen kétlem, hogy valaha hasznát fogod venni… 

-          Gyere! Csak az irodában van toll meg papír – intett, hogy kövessem.

   Az iroda kellemes hangulatú szobácska volt; trombitavirág színű falai meleget sugároztak és a rajtuk logó képek feldobták az amúgy kopár felületet. A cseresznyefa parkettát szőnyegek borították; citrom és narancssárga csíkos szőtt „sávok”. Egy asztal, három szék és egy alacsony polcféleség állt a helységben. Az íróasztal közvetlen az ablak előtt magaslott kiváló fényt biztosítva, mögötte egy, előtte két szék sorakozott. Az egyszerű fabútorok nem voltak túl drága darabok, mégis remekül passzoltak a hely harmóniájához. Sokkal kellemesebb volt, mint odakint.

-          Bocs a kupiért, tudod, nem gyakran van vendégünk – turkált tetemes mennyiségű papírjai alatt, melyek egész asztalát beborították. – Sosem találok meg semmit! – panaszolta csapkodás közben, amit ő vélhetően pakolásnak nevezett. – Jesszusom… itt is rendet kéne alkalmanként rakni… – tűnt el a bútordarab takarásában. – Á… hagyjuk… majd… egyszer megcsinálom… Talán… Esetleg… 

-          Meg van! – visította, majdan a fafelületre egy lapot es egy tollat csapott. – Huh… Mennyi szemét van itt. Tényleg muszáj lesz megcsinálnom ezt a takarítást!

-          Mit írjak? – ezt szokták kérdezni, vagy nem?

-          Ö… amit te szeretnél – hangsúlyozta ki.

-          Oké – megragadtam az íróeszközt, azzal nem túl nagyméretű betűimmel gondosan írni kezdtem.

   Előszedtem legszebb írásom, amivel talán még betűrajz órán sem írok. Odafigyeltem, melyik betűt, hogy kötöm, kapcsolom egymáshoz és az öles mozdulatokat mellőzve formáltam a lehető legszebbre a külalakot. Sikerült egy viszonylag részben értelmesnek mondható kis szöveget gyártanom, bár kétlem, hogy bármelyik napjainkban híres sztár valami komolyabb mondanivalójú sorokat szokott fickálni.

-          Azta! Ez nagyon szép! – közölte, s szinte félve tartotta a papírt, mintha akkora tragédia lenne, hogy esetleg összegyűri az irományom. – Skayla Grace-től sok szeretettel első rajongómnak… Ó, nagyon köszönöm! Ki fogom tenni a falamra! – csillantak fel szemei az ötlettől.

-          Igazán nincs mit! – és egy halvány mosolyt is megpróbáltam hozzábiggyeszteni. – Meg tudnád mondani, hogy jutok el Lafayette-be?

-          Természetesen – kacsintott –, szóval ö… mész egyenesen egészen addig – s mutatóujjával az országútra mutatott –, míg egy buszmegállóhoz nem érsz, aztán ott vársz és, majd, ha jön, felszállsz a tizenhármas buszra, ezután szerintem boldogulsz.

-          Oké, köszi! Mennyire van messze ez a bizonyos buszmegálló?

-          Annyira nincs… Fél óra, talán háromnegyed… Túlélhető!

-          Hálás köszönetem. Ja, és mielőtt elfelejteném, itt a kulcs, gondolom, neked kell leadni – nyomtam a markába az apró fémtárgyat. 

-          Ó, igen! Bocs, de ezt kénytelen leszek megkérdezni mégis, hogy kerültél ide?

   – Ha te azt sejtenéd…     

-          Rossz buszra szálltam – kamuztam a legegyszerűbb verziót.

-          Az kellemetlen… várjunk csak! Te valami fiúval… á… fiúval, férfivel voltál… Emlékszem, hiszen akkor is én voltam itt – közölte diadalmasan.

-          A bátyám volt az, csak ő melózik, ezért már lelépett.

   – Újabb hazugság, egyre jobb, ennyi erővel azt is előadhattam volna, hogy híresség vagyok. Az a Becca Meyer! 

-          Értem! Nagyon helyes fiú, biztos jól meg vannak a barátnőjével.

-          Igen, hogyne – szólaltam meg végül. – Boldogok… – nyugtáztam.

-          A jó pasik mindig foglaltak – panaszolta.

   – Valószínű jobb is… Így feltehetően elkerülhetőek a felesleges csalódások… Feltehetőleg… – mérlegeltem tovább a helyzetet. – Rohadt egy dolog ez a szerelem! Annyi macera van vele! Hülyét csinál magából az ember, őrült dolgokat tesz és a lehető legjobban kifordul önmagából és az egyéb kellemetlenségeket inkább meg se említsük.

-          Nos, hát köszönök mindent… Remélem, egyszer még találkozunk! – és tényleg komolyan gondoltam.

-          Alap… Tudod, te híres leszel, legrosszabb esetben valami híresség, jó eséllyel rocker feleség leszel… De, ha rám hallgatsz énekesnek, vagy színésznőnek mész, a modelleket agyatlan cafkának nézik. Tehát skálázz sokat, írj dalokat, szerezz zenét és gyakorolj!

-          Ez jó, énekelni se hallottál, na, nem mintha valami eget rengető fantasztikus hangom lenne, sőt hangom sincs, de, azért gyakoroljak sokat… Hát, oké, köszi! Megteszem, ami tőlem telik… Bár lehetséges, hogy maradok a gazdag feleség foglalkozásnál, az mindig nyerő… Feleségre, amíg világ a világ szükség lesz! – ami mellékesen még igaz is.

-          Ha ezt mondod, ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy igencsak nagy tehetséggel vagy megáldva! – kacagott immáron sokadszorra.

-          Se! – feleltem egy győztes mosoly kíséretében.

-          Hazug! – pimaszkodott tovább. – Úgy is enyém lesz az utolsó szó, kár törnöd magad!

-          Hidd el, ennek tudatában vagyok… nagyon is… Nem vagyok az a szószátyár típusú lány.

-          Győztem – engedte meg diadalíves mosolyát.

-          Hm… csinos – a jó élet, mi lelt engem egy héten nem beszélek ennyit, mint ma!

-          Tudom – felelte szerényen.

-          Most már tényleg mennem kéne… Egyszer haza is kell érnem!

-          Menj Isten hírével te eltévedt pára – bohóckodott. – Ja, és, ha netalántán újra errefelé tévednétek a bátyókával okvetlenül ugorjatok be! Ad át üdvözletem neki!

-          Rendben! Meg lesz! Azt is mondjam, hogy puszilod?

-          Természetesen!

-          Oh… örülni fog! – mondtam. – Akkor, viszlát, egyszer még összefutunk!

-          Hellóka! Az fix!

   Bármennyire is magával ragadott Frankfort városának hangulata a kihalt, szinte kísértetiesen üres utcákkal, országutakkal és nyikorgó, bedeszkázott házak romos épületeinek ismeretlen zajával én, mégis az átlagnál gyorsabb tempóval szeltem az utat a forgalomtól megbénult autópálya szélének mentén. Csupán néha-néha hangzott fel egy állat által formált hang, különben csend honolt a kísértet városban. – Érdekelne, hogy sikerült ide keverednem…

   Bakancsom eleje kis ferdítéssel egy merő porban úszott, melyet a murvás út pakolt rá jó egy kilométer megtétele alatt, mikorra már a hőn áhított buszmegállóm is megkeveredett egyszer csak a semmiből. Attól féltem hallucinálok a napokban történt sokkoló élmények átélése következtében. A megálló valóságos volt, teljes pompájában csillogott a nap hőmentes aranyszínű csíkjaiban. A várakozó koszosan, szeméttel telve árválkodott leszakadni készülő öreg, dohos faüléseivel. Fikarcnyi lehetőséget sem láttam arra, hogy a szúette fa bármiféle súly általi terhelést képes lenne megtartani, ezért inkább az oldalt meredező fémváznak dőltem, amit azonnal megbántam. Amellett, hogy a fém hideg volt még pókháló szövődmények is lógtak le itt-ott, mely csak egy bizonyos fényben vált észrevehetővé a szemfüles szemek számára.

   Sziasztok! Van egy olyan érzésem, hogy Skayla karakterét ezútán kicsit unszimpinek fogják vélni...

   Jó olvasást!

   

   Szinte éreztem a levegőben szikrázó feszültséget, ami alig pár perc szüleménye volt. Ott álltunk az előszoba és a konyha találkozásánál, én az egyik falnál, ő a másiknál. Én rá néztem, ő pedig előre logó hajszálai mögé bújt tekintetem alaposan elkerülve. Csak idő kérdése volt, mikor borítja el tejesen az agyam a vörös, bénító köd s veszi át testem és elmém felett az irányítást. Hirtelen akkora düh szikráját tapasztaltam fellobbanni legbelül anyámmal szemben tanúsított ellenszenvemben, hogy magam is csodálkoztam.

-          Jó takarítást! – fejeztem ki bő véleményem.

   Válasz természetesen nem érkezett, így nyugodt szívvel caplattam fel az emeletre, méghozzá a szobámba. Olyan nagy erővel csaptam be az ajtót beviharzásom után, hogy majdnem kiesett a helyéről. Egy óriási és igencsak hangos nyekkenés kíséretében szófogadóan kattant a zár, megbizonyosítva arról, hogy rendesen becsukódott. Bár ebben az esetben, azt hiszem a rendes alatt más kellett érteni… Az ajtó fájdalmas nyöszörgésének elmúltával kellemetlen némaság telepedett a házra. Kintről semmi, még egy árva hang sem szűrődött be, csak a csend, a tökéletes csend. Lentről, a konyha irányából se szólt más. Ami Grace mamát ismerve cseppet sem volt meglepő, szinte megjelent előttem, ahogy továbbra is ott ácsorog és esetlenül bámul maga elé.

   – Ismét egy jó nap – grimaszoltam az ablak belső párkányán egyensúlyozva. Habár kifelé meredtem, mégsem láthattam sokat a nagyfényes, őszi időjárásból, mi több az egyedüli, amit ténylegesen láttam az függönyöm selymes érintésű, sötét anyaga volt, amihez arcom jobb felét passzíroztam. Eszem ágában sem fordult meg az ötlet miszerint elhúzom a sötétítőt, jó volt nekem a „vakság”, egyedül a sötétben. Hiszen, akivel lenni szerettem volna, az isten tudja hol járt – talán a barátnőjénél, talán a feleségénél, talán a gyerekeinél, talán a családjánál, talán a haverjainál… vagy tudom is én merre. A lényeg, hogy nem nálam, illetve velem. Dehogy akartam ennél is jobban szomorítani szívem a gondolattal, hogy esetleg már saját családja van; egy csodálatos felesége, aki szereti és imádnivaló, édes kisgyerekei, akiknek az apjuk a világuk és csak körülötte forog.

   Lehunytam pilláim és megpróbáltam kicsit lecsendesíteni a fejemben tomboló káoszt. A megannyi veszekedést könnyed beszélgetésre cseréltem, a rengeteg ajtócsapkodást a rohanó életmódnak tudtam be, a sok papírra íródott üzenetet időhiány miatt fellépő levelezési kényszernek fogtam fel és azt a csomó felmérgesedett idegi állapotot, pedig nyugalmas, békésen eltöltött délutánoknak kezeltem. Ez mind szép és jó lett volna, ha a vezetékes telefonon elmélyült hallgatásba merült volna… örökre.

-          Skayla! – rikácsolta a mami öt perccel később.

   – Te jó ég!

   Anyuska továbbra is abban az idétlen göncben parádézott, de, amint leértem egy elég érdekes kép fogadott. Ujjait szorosan fűzte a kagyló kábelére, miközben holtsápadt ábrázattal támaszkodott a világoslila falnak s halkan motyogott valamit a vonal túlsóvégén lévő személynek.     

-          Ki az? – tátogtam.

-          Apád… – felelte, majd átnyújtotta a készüléket.

   Vegyes érzésekkel vettem át a beszélőt, egyszerűen kevésnek éreztem magam, ahhoz, hogy a beszámíthatatlan édesapámmal csevegjek a… a… fogalmam sincs miről. Mint korábban mondottam a fater rekord ritkasággal ébredt rá, hogy messze tőle, az Amerikai Egyesült Államokban él egyszem, lázadó leánya és néhai asszonya, akivel azóta a kapcsolatuk csak tovább romlott. Már, ha ez lehetséges… 

-          Szia, apu – üdvözöltem félig-meddig dünnyögve.

   Torkomban ismeretlen kaparást tapasztaltam, mintha kiszáradt volna a szám. Alsó- és felsőajkaimat kényszerítve és furcsán lassan nyitottam beszédre, ám valahogy a hangok máshogy szóltak, formátlanul és tompán. Egy-egy betű „megszülése” több időt vett igénybe, mint egy bonyolult szöveges egyenlet megfejtése. A szavak kiejtése fullasztóan hatott szájüregemben, s lángcsóvák markolászták légcsövem, légzésem megnehezítve. Eredménytelenül próbáltam nyelni.

-          Szia, szépségem! Sok boldog tizennyolcadik születésnapot! – mondta kissé részeges hanglejtésben, mert az is volt.

   Adele drága jó szokásához híven, nyomon követte a beszélgetés mindenegyes pillanatát, így erről sem maradhatott le ugyebár… Felvont szemöldökkel, fél mosollyal az arcán sugallta felém a következő mondatokat: „Ennyire foglalkozik veled! Még azzal sincs tisztában, hogy mikor születtél!” Néhány másodpercig szólni se bírtam, pusztán azon törpöltem, vajon mi lenne a helyén való reakció, válasz.

-          Ö… apu… májusban lesz, már a tizenkilencedik!

-          Óh… – szűrődött át egy nyögés és egy sóhaj keverékeként képződött „zaj”. Bár az „ó”-t „a”-ra cserélve egyértelműbbé vált volna a helyzet. – Szóval… aaa(h)…z én kicsi… kislányom szin…te kész… nőőő! – khm… élvezkedett e felettébb kényelmes párbeszéd közepette.

-          Ah… gyerünk… EZ AZ! – kiáltotta az utolsó szót egy vágytól elhaló női hang. – Ne hagyd abba!

-          Figyelj apu, inkább visszahívlak, hallom elfoglalt vagy… – nem is kicsit. – Öm… jó éjszakát! – szakítottam meg a hívást.

-          Szemét alak! – sziszegte anyu.

   – Most mondjam azt, hogy anyám zöldségeket beszél? Mindketten tisztába voltunk vele, hogy valójában milyen is Edward Larkin – ne ragozzuk! Igazat kellett volna adnom neki? Netalántán a nyakába borulnom és sírva bocsánatot kérnem mindazért, amivel fájdalmat okoztam? Ismét máshogy cselekedtem; váratlanul beugrott Izzy „jó” tanácsa. – „Az alkohol kiváló stressz oldószer” – idéztem vissza „aranyköpését”. – Tehát csak egy kis szeszes ital… ilyen egyszerű lenne? – tekintgettem kételkedve a konyha felé. – Kizárólag miattad Izzy…

   Határozott lépésekkel kivágtattam a nappaliból, otthagyva a kővé dermed anyámat, aki továbbra is Hófehérkét utánozta. Egy mozdulattal kikaptam a lehűtött piát a fagyasztóból, bár fogalmam sincs mit keresett otthon szesz, elvégre muter úgy kerüli az efféle szereket, mint apát, én meg ritkán keresem a társaságukat. Azt sem értettem egyáltalán honnan gondoltam, hogy a mélyhűtőben „kincsre” bukkanok. Még, ha kivételesen kapóra is jött!

   A fél üveg tartalmának benyakalása után hanyatt fekve fetrengtem hideg parkettámon. Piszok pocsék berúgni! Célszerűbb előbb kisebb mennyiséggel kezdeni és lehetőség szerint mellőzni a Skayla Grace féle módszert; egy szuszra az első felét, majd a következőre a megmaradt, torokkaparó lötty másik felét. Amennyiben addigra az angyalok még nem járták el hulla-hulla táncukat a szemem előtt, akkor a második körnél már biztos. Megragadtam a zöldes színű palackot, majd a fennmaradó fél litert is magamba öntöttem. Borzasztóan égette a nyelőcsövem, s pontosan tudtam mikor hol jár a nyamvadt folyadék. Miután az egész lecsúszott hullámokban vonult rajtam végig a forróság. Az egyik pillanatban vacogtam, a másikba már vetkőztem. Elmém felmondta a szolgálatot és átadta az irányítást a bódító szernek.

   Képtelen voltam visszafogni üvöltő gondolataim; a felszínre akartak jutni, hallatni a hangjukat, létezni! A konyhapult szélébe kapaszkodtam s mereven bámultam azt. Szembe velem anyám magaslott, hozzá közel pedig az üveg zöldes szilánkjai terítették be a környező területet. A méreg apró darabjai szinte vibráltak a fehér márványborítású lapokon. Még éreztem kezemben azt a lüktető erőt, amivel a falhoz vágtam a pezsgősüveget. Olyan süketség ereszkedett ránk, hogy a letaglózottságtól szaporán szedett levegő szívását is hallani lehetett. Anyuka úgy remegett, akár a nyárfa – fel sem kellett néznem, ahhoz, hogy ezt megállapítsam, hiszen kivétel nélkül mindenesetben ez történt.

-          Ez pont te… te mondod… te, aki... a múltban ragadt! – szűrtem a szavakat a fogaim közt. Hát igen leszűrhető volt, hogy jócskán részeg vagyok. – Bocs, hogy élek, nyilván, ha én nem lennék továbbra is boldog, baszós párocska lennétek!

-          SKAYLA! Fejezd be! – habár meg-megtört hangja, mégis anyai szigorral dörrent rám.

-          Ugyan mit? – horkantottam.

-          Ne légy ilyen cinikus!

-          Fáj az igazság? Legalább most ne hazudj! – csaptam a pultra öklöm s a második mondatnál hangnemem magasabb tónusok felé ívelődött.

-          Kérlek, nyugodj meg! Csak a düh beszél belőled!

   Alig hittem el, csodával határos módon észre se vette, hogy alaposan az üveg fenekére néztem. Lehetséges akkor még egész emberi állapotomban voltam… – amit mélységesen kétlek.

   Cseppet sem volt meglepő következő tettem – számomra legalábbis. Elegánsan, egyúttal angolosan távoztam, magyarul, kissé erősen mondva: elszöktem. Úgy, ahogy voltam fogtam magam és egy szempillantás alatt eltűntem. Zsebemben egy húszassal, néhány papírzsepivel és Izzy vázlatával vágtam neki a nagyvilágnak. Járásom viszonylag rendben volt, elvégre semmin sem sikerült fennakadnom, se neki falttolnom.

   Esteledett. Az éjszaka lassan belopta magát az utolsó fénysugarak közé. A kék ég sötétkék, majd feketés színt öltött fel. A délutáni hőség tovaszállt s hűvös, nedvességgel teli palást burkolta be a piciny várost. Emberekkel telt utcákon bolyongtam. Csilingelő kacajaik és sziporkázó boldogságuk arra késztetett, hogy minél előbb elkeveredjek onnan. Vállam neki-nekiütközött pár emberének, ahogy erőtlenül igyekeztem menekülni. Csak egy ember vakkantott valamit, amikor véletlenül felkarom karjának ütközött. Hasonló kedve lehetett, mint nekem:

-          Vigyázz már kislány! – dörmögte mély hangján. – Használod is a szemed, vagy pusztán arra van, hogy kifesthesd?!

-          Bocsánat – mondtam, de csupán illedelmességből.

   Nem először léptem meg otthonról, mondhatni rutinom volt belőle. Különösebb indok, ok nélkül is képes voltam elmenni. Két-három évvel ezelőtt havi rendszerességgel indultam külön túrákra szerény egyszemélyes csapatommal és hiányzó felszerelésemmel. Az iskolában ilyenkor úgy tudták, hogy betegen fekszem otthon, az ágyikómban. Anyuci pedig gondoskodott róla, hogy ténylegesen el is higgyék, miközben tűkön ülve várta, hogy hazaérjek. Furcsa, viszont pár nap után biztos, hogy megkerültem. Ezekről sosem beszéltünk anyával, ami érthető. Ő megnyugodott, hogy egyben és épségben megérkeztem, én meg örültem, hogy még említést sem tett a történtekről. A mi közös titkunk volt!

   A kipufogófüsttel telt, zajos és forgalmas pályaudvaron ácsorogtam valamelyik kocsi álláson. A betűk és a számok összefolytak szemem előtt, csupán színes foltokat láttam belőlük. Nem emlékeztem, hogy kerültem ide. Csak álltam és a messzeségbe bambultam. Emberek és buszok húztak el mellettem. Sötét volt s egyre hidegebb. Áldottam az eszem, amiért egy topba meg egy hosszú ujjú felsőben képes voltam eljönni. Azt mondják a pia „fűt”… az én esetembe feltehetően valami hiba csúszhatott, hiszen úgy reszkettem, mint még soha.

   Az ablak üvegének dőltem s lehunytam szemhéjam. A busz zötykölődött, rázkódott és fáradhatatlanul zakatolt. Nem tudtam hová tartok, de nem is érdekelt. Csak minél távolabb akartam kerülni… Eltűnni, felszívódni, megszűnni!

-          Végállomás!

   Használhatatlanná vált elmém röpke fáziskéséssel felfogta mit is jelentett ez a mondat. Elnyűtt végtagjaim segítségével leszálltam a buszról, ám kis híján majdnem sikerült orra buknom meghülyült lábaimnak köszönhetően.

   Az autóbusz elrobogott mellettem, én pedig elhagyatottan kémleltem az idegen, zord tájat. Fogalmam sem volt róla, hogy mégis hol a csudában lehetek, azt leszámítva, hogy valamelyik környező településen, pontosabban faluban. A terep feltérképezést a sötét égbolt se támogatta. Nem, hogy út jelzőtábla, de még a járda halvány jelei sem mutatkoztak meg a vérszegényen pislákoló utcalámpa gagyi fényében. – Hol a fenében vagyok mégis? – tettem fel a jogos kérdést. Valószínű egy kicsivel többet kellett volna innom hozzá, hogy ez a kérdés ne motoszkáljon fejem egy apró zugában.

   Teljes összezavarodottságomban és céltalan bolyogásom eredményeképp egy csatornapart féleségnél találtam egyszer csak magam. A szag egyszerűen lehengerlő volt! Fogamat mertem volna tenni rá, hogy a víz, olyan zöld, mint a szomszédjaink élénken zöldellő gyepje. S felszínén úszó szemét mennyiségébe már bele se mertem gondolni. Viszont, ahogy az idő múlt úgy váltam én is egyre rongybabásabbá. Egy újabb indok, hogy mért kerüljük a szeszesitalokat! Önálló életre kelő, illetve inkább haldokló lábaim közelebbi ismeretség kötés érdekében kényszert éreztek a csatornában folyó folyékony anyag megismerésére. Kemény küzdelem árán győzedelmeskedett a józanparaszti ész, ami beláttatta bolond végtagjaimmal, hogy nem lenne túl jó buli pancsizni egyet a szeméttelep szagú vízben – vagyis csak félig-meddig győzött. Valódi megmentőm két izmos kar volt, melyek csuklom köré tapadtak s erősen tartva azt visszahúztak. Ellenben a soron következő pillanatban már erőtlenül dőltem a kezek tulajdonosának mellkasára, összecsuklott lábacskáimnak hála.

-          Te jó ég, tényleg te vagy az! – csendült fel egy ismerős hang. Egy mély és megnyugtató hang. 

   Váratlanul egy kéz súrolta a hátam és combom alját, majd a világ oldalra dőlt s hirtelen úgy tűnt magasabban vagyok a kelleténél. Pár másodperc elteltével kapcsoltam, mi több felbírtam fogni, hogy hős lovagom karjaiba kapott, mielőtt kifinomult technikával elnyúlhattam volna a csatornaparton. Szépen festettem volna az biztos! Habár még azt se tudtam ki az illető, máris rokonszenvet éreztem iránta.

-          Jack Daniels… – folytatta. – Lehet, hogy nem kellett volna hallgatnod rám!

   – Olyan ismerős… Kényszerítve magam feljebb emeltem fejem, majd kis híján félrenyeltem. Fekete, kunkorodó haj, barna, igéző szempár, sexi, féloldalas mosoly, egyszóval cuki pofi, amit kizárólag szeretni lehet… Naná, hogy csak ő lehetett… – Izzy! – koppant le. – A-TY-A Ú-R I-S-T-E-N! Megint jól megcsináltad! Részegen fetrengesz a karjai között! Bravó! Tapsvihart nekem!  

                

-          Skayla… magadnál vagy?

-          Ühüm… – nyöszörögtem kicsivel később.

-          Mi lelt, hogy hallgattál a jó öreg Izzy-re?

-          Öm… egy ostoba liba és egy hatalmas hülye vagyok!

-          Figyelj, mindenkinek vannak szar napjai…

-          Ezt nem értheted!

-          Nem vagyok olyan gyenge felfogású, főleg ivászat előtt!

-          Tetszik valaki, akivel sosem lehetek együtt! – szaladt ki a számon óhatatlanul is.

   Megtörtént az, amitől a legjobban tartottam, elhallgatott s percekig meg sem szólalt. Mereven bámult a távolba, miközben súlyos terhével, azaz velem baktatott előre a sötétben. Talán jobban jártam volna, ha ledob és szimplán otthagy. Hajam takarásába rejtőztem és nyakamban himbálózó nyakláncom mozgását követtem tekintetemmel. Oké, oké hülyeség, de mi mást tehettem volna? Szerelmet vallok? Elregélem nyomorult életem történetét? Viccet mesélek?

-          Kicseszet szar érzés, amikor közeledni próbálsz valakihez, aki tudomást se vesz rólad! – magyarázta.

-          Miért ilyen esélytelen a kapcsolatotok? – kérdezte pár perc kihagyással.

-          Túl idős… Bunkónak tart… Plusz esetlennek… Ja, meg éretlennek… Esélyem egy a millióhoz… – locsogtam tovább.

-          Szemrevaló lány vagy, ez azért dobhat valamit, hacsak nem a magamutogatós, hisztis, kis picsákat szereti… Bocs! Általában igyekszem nyomdafestéket tűrően beszélni.

-          Csak nyugodtan – motyogtam álomittasan. A te szádból a káromkodás is szépen hangzik.

-          Apropó hol is laksz?

-          A Rain és a Winter Road találkozásánál – válaszoltam néhány gondolkodással töltött perc után.

-          Virágszál ennek a kettőnek köze nincs egymáshoz!
-     Akkor nem tudom – dőltem mellkasának és szinte rögtön benyomta az unalmast. 

Megérkezett az új fél fejezet...

Jó olvasát!

1989. október 5.

Csütörtök – 15:20

Lafayette, Indiana, USA

Harmadik fejezet

GONDOK, BAJOK… SEMMI JÓ

SKAYLA

   Miután leválasztottam azt a számtalan réteg agyagot ujjaimról és visszabújtam „rendes”, nevezzük; utcai ruhámba enyhe nem akaródzás társaságában baktattam hátamon súlyos batyummal otthonomnak besorolt, elképesztő méretekkel bíró mesebéli kastély-váracska felé – régebben legalábbis rendelkezett egy sajátos „varázzsal”, viszont, mint minden más ez is elmúlt… Elromlott, megváltozott s végül tönkrement! A buta, akkoriban tudatlan kislány felcseperedett és szembesült az élet nem mindennapi akadályaival, ami számára oly idegen és félelmetes képet festett. Rá kellett ébrednie, hogy az általa megismert világ közel sem olyan édes és egyszerű, ahogy azt ő hiszi, illetve hitte.   

   Lehajtott fejjel rugdostam magam előtt egy utamba tévedt nagyobb kavicsot, mely újra- és újra eltávolodott tőlem. Fájdalmas sóhajok törtek fel torkomból. Nem akartam hazaérni, nem akartam anyámmal találkozni, főképp nem veszekedni vele, az egyetlen olyan személlyel, akitől mondjuk úgy „függök” – elméletben. Semmi kedvem sem volt ehhez a ciriburihoz, mely szinte már általános programnak számított a Grace családban.

   A szokásos kis eldugott utcákon poroszkáltam; az ismerős, megnyugtató kertes házak rengetege és az árnyas fák övezte közegben. Habár a hely ismerős volt én, mégis idegen voltam benne. Idegen a saját szülővárosomban. Értéktelen, szürke pöttyként lézengtem a magas, színes épületek között, melyek melegséget s boldogságot árasztottak vastag falaikon keresztül is. Ám ez sem volt elég ahhoz, hogy jégpáncélom lassú olvadásba kezdjen és beengedje a levegőben vibráló pozitív energiákat. Helyette megdönthetetlen falakat emelt körém, amelyek megvédtek bárminemű „támadástól”. Tulajdonképpen az engem körbevevő jó dolgok befogadástól.

   Megálltam s tekintetem az égre emeltem; gyönyörű világoskéken és tisztán tündökölt, egyetlen egy bárányfelhő sem tarkította. A Nap fényes korongja magasan ragyogott, forró sugaraival melegítette az Indiana-i kisvárost. A hőmérséklet már, így is jóval húsz fok felett tetőzött, és a hőmérő piros csíkja egyre inkább feljebb kúszott. Iszonyat forróságnak néztünk elébe! A szél épphogy csak lágyan lengedezett, ami maximum egy enyhe szellővel ért fel se többel – csupán a meleg levegőt terelte, ahelyett, hogy hűsített volna valamit. A lombos fák levelei együtt zörrentek meg, majd halkultak el.

-          Aj… – nyögtem.

   Egy utolsót rúgtam a kőbe, aztán gyorsnak nem mondható tempómmal tovább csoszogtam körzetünk irányába. Lábaimra, mintha ólomsúlyokat aggattak volna olyan nehezen tettem meg az egymást követő lépéseket. Testi és lelki ellenállásom a „plafont” súrolta. – Skayla muszáj ennyire szenvedned? – kérdezgettem magam. – Hiszen csak anyukádról van szó!

   És pont ez volt a baj! Adele Grace, ismertebb nevén Miss. Grace, Skayla Grace anyja. Bár a válás előtt még lépten-nyomon Mrs. Larkin-ként mutatkozott be, ellenben a különválás óta visszatért eredeti nevéhez, apám vezetéknevétől, pedig nemes egyszerűséggel felfordult a gyomra állítása szerint – többek között ezért lettem én is Grace. Szerintem viszont csak nem bírta elviselni a tényt miszerint elhagyták a másik nőért. Oké, tényleg pocsék érzés lehetett, de mégse rágódhat egész életén keresztül ezen!

   Anyám és apám kapcsolat sosem volt valami szép, szerelmes filmbe illő történet, mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy Edward Larkin megrögözött alkoholista nevében állt – amiről nemigen tudott négy-öt embernél több –, aki alig töltött némi időt családjával. A nőügyeit javaslom, mellőzzük, különben feltehetőleg tíz év múlva is azt mesélném. Anyám elmondása alapján közös életük két hónap után gallyra ment, ám ő kitartó asszony volt és folyton új esélyt adott apámnak, aki ezzel sosem törődött. Ő csak az élvezetnek élt… Néha olyan benyomásom támadt, hogy édesapám már szánalmasan hajszolja fiatalkori életmódját és képtelen kinőni belőle, a mi azt hiszem negyvenöt éves korban nem éppen a legmegfelelőbb viselkedés, se példamutató. Ilyenkor örültem, hogy egyke gyerek lettem – de az sincs kizárva, hogy apuska tudta nélkül ügyködött s ez által gyarapította „népes” famíliáját –, mert ha egy hím nemű egyed is született volna, ki tudja milyen elzüllött gyereket kovácsolt volna belőle az öreg? Ami azt illeti én se voltam betervezett gyerkőc… Enyhén szólva még tervben sem voltam… Viszont a baj megtörtént és kilenc hónap múlva a nem várt melléktermék, azaz én is világra jöttem. Ezzel fenekestül felforgatva szüleim koránt sem nevezhető normális mindennapjait. Mivel apu a hatodik születésnapomat megelőzően adta fel végleg a „harcot” imádott feleségével, Adele cicuskával, így családi életünkről jóformán alig emlékszem valamire. Talán nem is baj…

   Amúgy sem sokat találkoztam vele, elvégre:

1. Anya tűzzel-vízzel védett apától, még akkor is ott állt a telefon mellett, amikor apu felköszöntött a születésnapomon – már, ha eszébe jutott(am)…

Szülőm csupán annyit engedett hosszú-hosszú csatározások után, hogy minden hónapban négyszer beszélhetek vele szigorúan csak telefonon – ebből aztán sok lett… Tekintve, hogy kizárólag akkor csörrent meg az a vacak, mikor hébe-hóba ráébredt arra, hogy van egy gyerekek…

2. Édesanyám kiharcolta, hogy ne látogathasson és én se mehessek el hozzá – ezt, így konkrétan csak ő fűzte hozzá, abban a reményben, hogy tudomásul veszem, majd beletörődök…

Rosszul gondolta! Ám, amikor elszöktem otthonról, egyedül azért, hogy láthassam a találkozás mély nyomokat hagyott bennem. Az, az egy hét életem egyik legkeményebb leckéje volt; megtanultam, hogy néha érdemes hallgatnom anyámra. Főleg a családi ügyek terén.

3. Ezek ellenére szerettem az apám. Ami vicces, hiszen jó formán azt sem tudtam, hogy mégis kicsoda. Sosem sikerült úgy igazán megismernem. Így idővel a megtudtak alapján valószínű jobb is.

Amiket meséltek róla, olyan dolgok voltak, amiket egyszerűen nem akartam megérteni, se meghallani.

Habár tudtam, hogy igazak és nem holmi képzelet szülötte kitalálmányok, igyekeztem elfelejteni őket; azt, hogy verte anyám, azt, hogy vert engem is, azt, hogy a felesége szeme előtt szórakozott más nőkkel, azt, hogy olyan részegre itta magát, hogy az már a beteges szintet érintette és azt is, hogy egy utolsó szemétláda is különb volt nála teljesen szétcsúszott állapotában. Ez mind-mind megtörténhetetlennek minősült számomra.

   Bárhogy próbáltam húzni-halasztani a hazaérést a már távolról is látszó magas, fehér házunk képe egyre nagyobbra nőtt. Befordultam az utca végén, majd az összes szomszéd kertjét alaposan szemügyrevettem – ezzel is húzva az időt –; a kopaszodó fákat, a zöldellő bokrokat, a tökéletes fűzöld gyepet, az igényesen felásott földeket, az egyformán rendezett virágágyásokat. Más néven a gazdagok kifogásolhatatlan „kis” házi ligeteiben gyönyörködtem. Összesen három szomszédunk volt, de az ő telkeik minimum öt ingatlan helyét elfoglalták, a mi „apró viskónk” helyfoglalását meg sem említve.

   Az ég felé nyújtózó fekete vaskapuval és kerítéssel elkerítette otthonom előtt szobroztam lassan öt perce a járdába gyökerezett lábakkal. Nem voltam képes elővenni a bejáratot nyitó varázslatos kis fém tárgyakat, se a zárba illeszteni őket, csak álltam és néztem a hatalmas telket, mintha most látnám először. A kerítés mellett szorosan óriásfák magasodtak védelmet és árnyékot biztosítva. A kaputól kikövezett utak vezettek különböző irányokba s mindegyik mást és mást rejtett. Tekintetem az egyenesen felfelé vezető úton indult el, ami a lakás bejáratáig vitt. Felfelé három emelet magaslott lefelé csak egy, ami a pince névre hallgatott, bár teljesen más szerepet töltött be. Otthonom alakja igazán semmire sem hasonlított, rengeteg kiugráló része, erkélye, üvegfala, elkerített oldala és egyéb ilyen furcsaságokat takart. A kor szerint ez volt a menő. Szóval, ha valakinek dőlt a gázsi, akkor biztos, hogy ilyenforma lakást építetett.

   Közel tíz perc gondolkodás után lelkierőt vettem, a kulcsomat a zárba illesztettem, majd elfordítottam. A vaskapu nyikorgás nélkül tárult ki, amit bevánszorgásomat követően visszazártam. Magamban eldöntöttem, hogy ma nem fogok összeveszni édes drága anyukámmal, hiszen még így sem múlt el az előző vitánk következménye, a felettébb kedves és megnyerő modorom.

-          Megjöttem! – kiáltottam a konyha irányába, ahonnét sikálás hangja szűrődött ki.

   – Megint mi baja van? Csak nem jött rá a szimplán takarítanom kell! Tegnap az egész lakást kifényezte! – huppant le a táskám a szinte szikrázóra fényezett márványkőre.

-          Szia, kicsim! Ilyen sokáig voltatok?

-          Négyig.

-          Akkor hogy-hogy csak most értél haza, mindjárt öt óra – vágtatott ki az előszobába felocsúdott hangjának kíséretében.

   – Igen, honnan találtad ki, hogy pont erre van szükségem? Nincs is üdítőbb egy jó kis szópárbajnál, főleg a muterral… Erős késztetést éreztem arra, hogy valami igazán találót vágjak a fejéhez, de mély levegőt vettem és a belőlem kitörni készülő szóáradatot visszanyeltem. – Az anyáddal beszélsz, az anyáddal!

     

-          Sokáig tartott leimádkozni az agyagot a kezemről – feleltem, ami akkora hazugságnak nem is számított.

-          Á… – fújtatott, miközben tartása egyre merevebbé vált. Ajjaj, mi lesz itt? – Hát jó – mondta végül.

   Adele Grace azon kevés nő közé tartozott, aki kertelés nélkül állíthatta, hogy természetes szépség; gyönyörű, porcelán sima bőre, erős, dús és hihetetlenül hosszú szőke haja, méghozzá a szőke legritkább és legirigylésreméltóbb árnyalatában tündökölt, ami szinte fehér színben pompázott, de természet adta fénye mindent elárult róla. Olyan volt akár a gyémánt. Nagy, kék őzike szemeit hosszúra nyúlt egyben sűrű szempillák árnyékolták, amiket úgy tudott rebegtetni, ahogy a legjobb modellek se. Cseresznye piros, telt ajkaival, pedig az őrületbe kergette a pasikat – és persze kifogásolhatatlanul karcsú, mi több igencsak nőies alakjával, s formáival.

   Ám aznap egy másik nő állt előttem! Arca sápadtan, fehéren csillogott, haja egy összeragadt szőrcsomóra hasonlított – mint néhai macskám, Pufika bundája egy kiadós fürdés után –, ragyogó kék tekintete kincsét vesztve, sötéten pislákolt s szája széle erőtlenül görbült lefelé. Az ősrégi, divatjamúlt otthonkáról és sárga gumikesztyű párosról nem is beszélve. Ismét csak ennyit bírtam mondani, illetve gondolni: – Ajjaj!

   Anya öltözködés terén vetekedett Megan-nel és Diana-val. Csakis az aktuális trendnek megfelelő göncökben járt, hozzáillő sminkkel és frizurával, bár korát szem előtt tartva. Ily módon megnyugodhattam, hogy egyszer sem fogom meglátni a főutcán tigris mintás forrónadrágban és neon rózsaszín has pólóban parádézni a többi pénzes lotyó barátnőjével.

   Ő volt, Adele Grace az álomnő én meg a félresikerült, defektes lánya, aki valamilyen úton-módon keresztül művész lett – vagyis hát olyasmi. Anyám és köztem az egyetlen eltérés szemünk színe volt; nem örököltem boldogságtól mosolygó tekintetéből, helyette apám megfejthetetlen fekete szempárját kaptam. Mintha sajnáltam volna! Sosem akartam Barbie mása lenni, így is elég volt anyám génállományából rám ruházott fantasztikus tejfelszőke haj. Külsőre talán kiköpött Adele voltam, viszont belülről két merőben más ember voltunk. Ám a külső egyformaságot sem toleráltam sokáig. Tizenhárom éves koromra eljutottam odáig, hogy én bizony fekete leszek, kell a bánatnak ez a nyamvadt szöszi hajzuhatag.

   Tehát fekete lettem anyukám nagy örömére, amit kedves barátnői se hagyhattak szó nélkül. – „Adele észrevetted, hogy néz ki a lányod?” – kérdezte anyám kedvenc barátnője, Judy. Más szimplán annyit mondott, hogy tönkreteszem a hajam, továbbá, hogy öregít és elrondítja természetes szépségem – hát hogyne. Szövegeléseik egyik fülemen be, másik fülemen ki tendenciát követték. Majd kilenc hónappal később ismét változtatásra szántam el magam; átszúrattam az orrom, aztán egy apró, briliánsszerű kövecskét rakattam bele. Nem volt vele komoly célom, csupán tetszett és a Barbie image végleges eltörléséhez kapóra jött. Így imádnivaló osztálytársaimnak is sikerült megérteniük, hogy Skayla Grace, az Skayla Grace és még esetlegesen sem Barbie Grace. Stílusom se a rockerek, se a punkok, se a divatbabák elvetemült világát nem követte. Esetleg a punk és a rocker átmenetének lehetett volna legnagyobb szerencsével besorolni… Színskálám a feketétől a feketéig terjedt s kivételes alkalmakkor néha a fehérrel is közelebbi ismeretséget kötöttünk. Rockernek való titulálásomat követően bal fülembe plusz egy, jobba pedig kettő lyukat szúrattam. Újabb- és újabb megbotránkoztató tettem után a fiúknak lassan kezdett lekoppanni, hogy a kicsi Kayla többé sosem lesz az a szőke csaj, aki hagyja, hogy a srácok ágybéli álma legyen, hanem a vad és megnevelhetetlen Skayla szerepébe lépett. Bőrömet ugyan megkíméltem a tetoválás szívós felrakásától, habár a fájdalom hidegen hagyott, mégsem tudtam mit rakathatnék mégis testemre egy élete szólóan. S, hogy mindehhez mit szólt anyuci? – Semmit, mit lehetett volna? Meghatottságában boldogan tapsikolt és megdicsért milyen ügyes kislány vagyok! Büszke volt rám!   

  

-          Skayla! Figyelsz te rám? – dörrent rám ősöm.

-          Ö… igen.

-          Miért olyan nehéz végig hallgatnod?

   – Jól van, anya csináld csak, de hidd el nem lesz benne köszönet, ha visszaszólok!

-          SKAYLA! Továbbra is hozzád beszélek!

-          Feltűnt – vakkantottam.     

   Ennyit a jó gyerek leszek című elhatározásomról. Egyetlen egy szó a lehető leglenézőbb hangnemben és máris robban a botrány. Rikító gumikesztyűs kezeiből a porcelán mélytányér a kövezett padlóra hullott, ahol száznál is több darabra tört szét. Istentelen nagy robajjal kíséretében landolt. A szilánkok anyám papucsba bújtatott, remegő lábai előtt hevertek szinte egy csonka félkört alkotva. Szája rángatózott az idegességtől, miközben szeme egyre üvegesebbé vált. Láthatóan kemény küzdelmet folytatott feltörni készülő könnyeivel. „Hol rontottam el?” – olvastam le a kérdést meggyötört arcáról.

   Ilyenkor nagyon utáltam magam. – Milyen gyerek az, aki a saját édesanyját megbőgeti? Egy hálátlan dög!

-          Tudod én mindent…

-          Tudom! – torkoltam le. – Csak egyszer, csak egyszer szeretnék úgy megjönni, hogy nem azzal fogadsz, hogy már megint hol voltam, mit csináltam, miért nem szóltam… – habár ez még csak termetes listám elején szerepelt, mégis elhallgattam.

   Más ilyen helyzetben lehajtott fejjel szégyellte volna tettét, de egy biztos, teljességgel lehetetlen, hogy én! Egyenesen belebámultam abba a szenvedő, királykék szempárba, ami egyre nehezebben bírta tartani a szemkontaktust s rövid időn belül el is vesztette. – 1-0, a javamra! – nyugtáztam. Oldalra billentette fejét és valószínű újabb áldozatát kereste, melyet csodálatos takarítószereivel és gumiba rejtett kacsója segítségével bámulatosan tisztára súrolhat.

   Szinte éreztem a levegőben szikrázó feszültséget, ami alig pár perc szüleménye volt. Ott álltunk az előszoba és a konyha találkozásánál, én az egyik falnál, ő a másiknál. Én rá néztem, ő pedig előre logó hajszálai mögé bújt tekintetem alaposan elkerülve. Csak idő kérdése volt, mikor borítja el tejesen az agyam a vörös, bénító köd s veszi át testem és elmém felett az irányítást. Hirtelen akkora düh szikráját tapasztaltam fellobbanni legbelül az anyámmal szemben tanúsított ellenszenvemben, hogy magam is csodálkoztam.