Előszó

   A szobában félhomály honolt; a nap halovány sugarai megvilágították az íróasztalon heverő temperás tubusok feltekert végeit és a már kifogyófélben lévő készlet további darabjait is. Különböző méretű ecsetek hevertek a színes pacákkal telenyomkodott paletta közelében, néhányból még a festéket sem mosták ki használat után. Az asztal szélén egyensúlyozó vizes edény a padló felé kacsingatott termetes méretével és a benne álló ocsmány színt alkotó sokszínű összekeveredett festékkel. Bármennyire hívogató volt a padló összemocskolása a műanyag flakon számára, csöppnyi esélyt sem kapott, hogy letáncoljon, elvégre szorosan mellette egy érettségi felkészítő feladatgyűjtemény hevert csakúgy lehányva, végtére is szerencsétlen tankönyvet kézhez kapása óta egyszer se nyitották ki. Az asztal közepén elfordított helyzetben egy festmény hevert. A mű szintjéhez nem felérő tárolásmódban részesített kép szinte életre kelt. Gyakorlatilag kiugrott az akvarell lap szabta határokból. Hogy mit ábrázolt? Az mellékes! A lényeg az, hogy a remekmű akár valamelyik neves és méltán elismert festőművész egyik világhírű alkotása is lehetett volna, sőt jobb – habár lehet, hogy a színválasztás kicsit borús hangulatra utalt, viszont a művészi szabadságot muszáj meghagynunk a feltörekvő tehetségek számára is. Ellenben gazdája, úgy tekintett rá, mintha valami béna kis gyerek rajzocska lett volna. Szimplán elkészítette, majd ott hagyta: – „Ez is kész van. Házi kipipálva” – gondolatok kíséretében.

   A fénykorong felkelő sugarai a takaró finom anyagát is elérték és erőtlenül melegítették azt. Az alatta megbúvó fiatal lány egy újabbat fordult és félálomba merülve erősen reménykedett, hogy a reggel még messze van. Tévedett! Pontosan tíz perc maradt az idegesítő ébresztőóra csörömpöléséig, amit ő, oly távolinak érzett. A takaró alól mindössze kusza, vastag fekete tincsei kandikáltak ki, a teste többi része takarásba burkolózott.

   A konyhából már ténykedés hangja szűrődött fel a felsőbb szintekre. – „Anya!” – morogta a kamasz lány, aki rögtön megértette pár perc és kimondják felette a halálos ítéletet. A hírtől felvillanyozódva a párnába fúrta fejét és teljesen elfedte magát a paplannal. Ugyan még csak egy hónapja és egy hete kezdődött az iskola, de ő máris elvesztette minden optimizmusát az idei tanévre nézően – már, ha volt. Skayla Grace – mert, hogy, így hívták a diáklányt – nem éppen derűlátásáról volt híres. Általában kifejezéstelen arcot vágott és csak, akkor változtatott ezen, ha valami igazán nyomós indoka adódott. Ami lássuk be, ritka alkalomnak számított… Na, aggodalomra nincs ok. Skayla nem volt depressziós, csupán erős pesszimizmussal volt megáldva és olykor hajlamos volt beszámíthatatlan tetteket tenni. Ellenben az esze helyén volt egészen egy szép napig…

   Frissen sült gofri illata terjengett a levegőben és szintén frissen facsart narancslé zamata lengte be a konyhát és annak közelét. Skayla szinte látta maga előtt, ahogy az anyja kávéja lefő, amit szebbnél-szebb fancsali ábrázattal fogyaszt el, miközben határidőnaplójába feljegyzi az aznapi teendőket, melynek középpontjában leküzdhetetlen munkamániája áll. Aztán megeszi azt a fél falatra sem elegendő pirítós kenyerét némi baracklekvárral, majd nekilát egyszem lánya egésznapi ételadagjának elkészítéséhez, ám mindezek előtt megcsinálja azt a jól bevált itókát, ami nélkül kislánya egy tapodtat se tenne meg: főzz egy jó bögrényi kakaót.

   Skayla életében talán először úgy döntött ma megkönnyíti szülője életét és magától, egyedül felkel, hogy ne úgy kelljen kiimádkozni meleg fekhelyéből. Félredobta édes, virágmintás huzatba bújtatott takaróját. A csodás rózsaszín ágyneműt jó néhány éve kaphatta az apjától, amikor hat éves lehetett. Nem tulajdonított nagy gondot a dolognak, elvégre csak egy huzatról volt szó, amiben legédesebb, vagy éppenséggel legrémesebb álmait durmolta. Felült s fejét térde közé hajtotta, majd pár percig, úgy maradt. Megszokott, reggeli rutin volt már számára. Elsőként mindig csak feketeséget érzékelt, pusztán utána úszott be az univerzum valós képe. Alacsony vércukorszintjének és vérszegénységének betudhatóan volt szüksége e mindennapivá vált gyakorlatra. 

   Közel egy perc elteltével Skayla számára is helyrekerült a világ, majdan egy szenvedő sóhaj kíséretében függőleges helyzetbe tornászta magát izomlázzal küszködő alsótagjai használatával. Meglehet, hogy szerette feszegetni saját határait, de nem volt az a fajta, aki kemény küzdelem nélkül feladott volna bármit is. Ez történt most is; Skayla egy rosszul összerakott tornaszerről való leesés következtében olyan esetlen helyzetben ért földet – ráadásul befolyásolhatatlanul –, hogy kis mázlival eltörhette volna mindkét lábát. Ennek ellenére ő, mégis folytatta az edzést, ami meg is hozta a várt eredményt.