Bocsánat, bocsánat, de csak most jutottam el a gépig! Leközelebb igyekszem korábbi órában hozni a frisst - és megint csak egy fél fejezetet olvashattok...
   Jó olvasást kívánok!

1989. október 5.

Csütörtök – 9:00

Lafayette, Indiana, USA

Második fejezet

OSZTÁLY

SKAYLA

   Becsengettek; több millió diák ítélete hangzott el fél másodperc alatt. A folyosók elhalkultak, az ajtócsapkodások megszűntek, a diákok elcsendesedtek – na, jó, kivételek adódtak –, a tanárok pontosan, vagy néhány perc késéssel beértek óráikra és szerencsétlen diákokat válogatott kínzásaikkal kényeztették. Ez történt a 12/4 osztályában is. Az idétlen dallamszó után mindenki több-kevesebb sikerrel ülésrend szerinti helyére vándorolt és kis szerencsével még az órai felszerelését is előkészítette. Jelenesetben az irodalom tankönyvét, szöveggyűjteményét és füzetét.

   Művészosztályunk nem éppen a legcsendesebben várta Miss. Lewin-t, aki nekünk „csak” három tantárgyat tanított; az irodalmat leszámítva, nyelvtant és történelmet. Ő azon kevés tanár közé tartozott, akit még mi is szerettünk – nem csinált nagy ügyet abból, ha valaki késett egy kicsit, ha elfogadható indokkal rendelkezett, vagy illedelmesen elnézést kért. Tekintettel volt arra, ha túl sok dolgozatot írtunk egy nap, ilyenkor hajlandó volt halasztani, annak érdekében, hogy jobban sikerülhessenek írásbeli feleleteink. Ráadásul még tanítani is tudott és nem csak úgy tett. Sokat búsultunk hát miatta, hogy nem őt kaptuk osztályfőnökünknek, hanem Miss. „Túlsúlyos Jegymániában Szenvedeket” – ismertebb nevén Miss. Dee-t, a boszorkányt.

   Imádott tantárgyam volt az irodalom, de a költőktől a falnak mentem, pont, mint ránk hagyott műveik elemzésétől. A kedvenc kérdéseim közé tartozott e három szavas mondat: „Te mit gondolsz?” – Ó, szimplán, azt, hogy értelmetlen – és kivételesen szépen fejeztem ki magam. Ezeken az órákon barátnőim elmondása szerint olyan fintorokat tudtam lejteni, hogy azt érdemes lett volna lefilmezni, de legalább lefényképezni.

-          Szép jó reggelt! – állt meg a tanári asztal mögött Miss. Lewin.  

-         Jó reggelt kívánok! – dörmögte kórusban kis csapatunk.

-          Jaj, gyerekek, miért búsultok egy ilyen szép reggelen? – mosolygott szélesen kedvenc tanárunk.

   Miss. Lewin mindössze százötvenöt centiméter magasra nőtt meg, ám emiatt mégis imádni való volt kis sötétbarna gomba frizurának csúfolt hajával. Kleopátrás frufruja egy kicsit mindig hosszabb volt kelleténél, ami mogyoróbarna szemeit palásttal fedte el. Stílusérzéke ugyan hagyott maga után némi kívánni valót, de minket az esetek többségében jól megnevetett, s általában megalapozta közismeretis napjaink alapját. Aznapi szettje teltkarcsú alakján azonban vitte a prímet; citromsárga répanadrág lila tunikával párosítva, amit egy fekete bőrdzsekivel „dobott fel”. Barna „jó kérdés milyen” cipőjéről már nem is beszélve.

   Épp mosolyra húztam volna lefelé konyuló ajkaim, mikor elhangzott a halálos döntés:

-          Bánatra nincs okotok, hiszen ma egy olyan költővel fogunk fogalakozni, akivel korábban, pontosan kilencedikben sikeresen megismerkedtetek és, ha jól emlékszem igen jó kis beszámolókat írtatok belőle – egy rövid hatásszünet elteltével kimondta az általam átkozottnak ítélt nevet. – Dante-ról fogunk beszélgetni!

-          Ö… – nyögött fel egyszerre huszonöt ember.

-          Több lelkesedést! Ennyire nem borzasztó! – írta fel hatalmas betűkkel a művész nevét a zöld táblára. – Hadd halljam, hogy hívtuk a főművét?

-          Isteni színjáték, bár az isteni jelzővel csak később ruházták fel.

-          Nagy jó Skayla, még erre is emlékszel.

-          Te mire nem emlékszel? – lökött oldalba padtársam, Megan Wolf.

   Megan-t három éves korom óta ismertem s az évek alatt a kócos szőke, virgonc kislányból, pletykás és kissé talán szétszórt kamaszlány érlődött, aki kötelességének érezte barátnői életét gőzerővel rendezni tökéletes párkapcsolatának köszönhetően. Barátja, Josh Carson, a sármos, szőkésbarna, jég kék tekintetű kosaras fiú volt, akiért csak, úgy bolondultak a nők, de nem én.  Nagyon aranyosak voltak együtt, ellenben veszekedéseik magát a poklot jutatták eszembe. Ezek a kisebb összezördülések Megan akaratos jellemének is betudható volt, viszont Josh se vallhatta ártatlannak személyét.

   Megan ametiszt színű szemeivel nagymértékben tudott hatni közvetlen környezetére – habár néha női bájai segítségét is kihasználta. Karcsú alkatát kivétel nélkül a legdivatosabb ruhákba öltöztette, így szinte az iskola vezető divatdiktátorának szerepét is rá osztották. Mindig képben volt az aktuális divattal, trenddel és színvilággal. Barátnőm természetesen textil szakon tanult amellett, hogy még egy divat klubbot is foglalkoztatott. A klub kilencedikben kezdte meg pályafutását keddi nyitva tartással – délután kettőtől-négyig tartó programmal. Tizenegyediktől azonban a Wolf Fashion Club csütörtökre módosította szakköri tevékenységeit és három óra hosszán keresztül fojt az eszmecsere a legcukibb topokról és a vagány farmerokról – vagy tudom is én mikről.

   Legjobb barátnőm szakkörén össz-vissz három délutánt töltöttem el, akkor is az ő pesztrálása révén. Imádtam Megan-t, de a divat nem tartozott fő beszédtémáink közé.                          

   Megan Wolf a Sunshine Gimi és Művészeti Szakközép egyik legfontosabb közösségi emberének számított, így a tanulásra nem jutott annyi ideje – ami igazából cseppet sem zavarta. Neki kifogástalanul megfelelt 4,5-ös átlaga, netán egy kicsit rosszabb. 

-          Ha én nem szólalok meg, akkor senki és kösz, de semmi humorom feleleveníteni a Dante-ről tanultakat, amit, majd kifejthetek egy esszében.

-          Ó… Ez esetben tessék okoskodni!

-          Kezdjünk egy kis frissítő elemzéssel, amitől reményeim szerint kedvenc művészosztályom felébred, hiszen ideje lenne. S ki tudja, talán a kedvetek is megjön a Pokol elemzéséhez.

-          Jó vicc tanárnő! – kiabálta be Jeremy Watson, az osztály mókamestere.

   Jeremy a létező legunalmasabb órát is képes volt feldobni sajátos humorával – ami már olyan fájdalmas volt, hogy akaratlanul is elnevette magát az ember, vagy szimplán annyira jó viccel ütötte el a tanóra valamely részét, hogy az egész osztály viháncolástól zengett s a környező folyósokat sem kíméltük. Nem kérdés, hát, hogy melyik évfolyamról melyik tagozatos osztály szerették a legjobban…

-          Na, ne! – motyogtam a füzetembe bámulva. – Csak a Poklot ne!

-          Mi? – cincogta Megan. 

-          Szöveggyűjtemény 170. oldalától a 174. oldalig tart, tehát egy gyors olvasás után már íródjon is az, az elemzés!

-          Van? – tekintett felém barátnőm.

-          Van – sóhajtottam.

   Lehajoltam táskámhoz, majd tetejét felcsapva keresgélni kezdtem a fakkok között. Kis kutatás után rábukkantam a keresett, sárga könyvre, mely vastagságban nem csekélykedett. Ahogy felemeltem hallottam valami halk susogást, ami a papír gyűrésének élvezhetetlen zajára emlékeztetett. Letekintettem, s a homokszínű linóleum padlózaton egy írólap nagyságú, meggyűrt, fehér papírlap árválkodott, táskámtól nem messze. – Ez meg mi? – vontam fel szemöldököm. Felszedtem a földről és aztán magam elé vettem. Üres volt. – Fordítsd meg te lüke! – ötlött fejembe a fantasztikus ötlet. Átfordítottam a vékony lapot és legnagyobb meglepettségemre másik felén hosszú sorokon keresztül írás futott. A betűk jelentős mértékben dőltek, mi több tulajdonosuk hihetetlenül szépen kötötte őket egymásba. Gyönyörű volt az írás, de lerítt róla – megannyi betűrajz óra ismeretéből adódóan –, hogy a szépíró kiléte nem más, mint egy férfi. – Izzy! – villant elmémbe a rejtvény megoldása. 

   Kedves bókom után, kínlódásom megszakítása céljából lelkesen magyarázta nekem a lehető legfontosabb tudnivalókat kedvenc költőjének alvilágáról, amiket egy kezébe akadó papírra firkantott fel.

   Szinte ölelgettem azt a jegyzetet – jó, hogy, elvégre Izzy keze által íródott. Csak pár pillanattal később eset le a tény, miszerint órai feladat kipipálva, ha átmásolom a füzetembe a gondosan elkészített magyarázatot. – Lehet, ezt a pasit nem szeretni? – terült el arcom hatalmas mosoly.

-          Pff… – fújtatott Meg előrelógó hajszálait meglebegtetve – ezt nem értem! SKAYLA! Segíts!

-          Ez ránk is ráférne! – közölte a mögöttük lévő padból Kathy Broth és Diana McCall. – Dante sose ment! – tette hozzá Kathy homlokát ráncolva.

   Kathy barátnőm világéletében kitűnő tanuló volt, ám ötösökön kívül négyeseket is beszedett, persze kevésbé feltűnő számban. Gyengéje a fizika és magyar volt – a fizikát amúgy sem lehetett könnyű tárgynak nevezni, főleg az idősödő Miss. Fletcher tanárnő oktatása mellett, az irodalmat tekintve viszont szimplán nem sikerült kellően jól értelmeznie a nehezebben érthető szöveget, nyelvtanból, pedig a helyesírás húzta lesz szép eredményét. Kedvenc tantárgya a művészettörténet volt – a szintén tizennyolc éves lányt teljesen magával ragadta a korábbi korok kultúrája, szokásai, építési és festési stílusa.

   Ő afféle rendes gyerek volt; szófogadó, tisztelettudó, illedelmes és barátságos. A tanárok imádták, hiszen ki ne szeretne egy szerény, nagymértékben félénk két lábon járó lexikont? Úgynevezett kis kedvencként tekintettek rá.  Félreértés ne essék, semmi bajom sem volt Kat-tel, de ténylegesen egy élő tudástár ült közvetlen mögöttem, akivel remek barátságot ápoltunk már kilencedik óta.

   Legelső napunkon Kathy a legutolsó padsorban, az ablak mellett foglalt helyet, hogy a függöny és csokoládébarna haja takarásába rejthesse magát, ráadásul még le is hajtott fejjel bámulta az unalmas, zöld, megkopott pad lapját. Már ekkor lerítt róla, hogy a kezdeményezést véletlenül se tőle várja az ember. Ő inkább csendben elül, csak nehogy neki kelljen beszélgetést indítani a közelében ülőkkel, hiszen ki tudja, milyen butaságokat hordana össze-vissza. Nagyon aranyos volt, ahogy idegesen babrált ujjaival és esetlenül igyekezett megszólítani egy vörös hajú lányt – Diana McCall-t –, akinek majdnem kiömlött táskája egész tartalma hála nem működő zipzárjának.

-          E-elnézést – dadogta –, én… – szegény lány teljesen leblokkolt.

-          Ó, hello! – pördült meg a vörös csinibaba –, Diana vagyok, Diana McCall és te?

-          Ö… én – de valahogy a keresett szavak nem jöttek szájára – nyitva van a táskád – bökte ki végül – a másik kérdésre továbbra sem tudott válaszolni.

-          Jaj, köszönöm! Ez a vacak mindig szétjön – dobta le a földre kék táskáját Kat padja mellé – igazából már nem is érdekel, max a tankönyveim hagyom el… Aminek úgy sem érezném nagy hiányát – mosolygott kedves Kathy-re, aki elveszett arckifejezésén képtelen volt változtatni. – Minden ok ö…? Még be se mutatkoztál, vagy csak én felejtettem el? – tűnődött.

-          Kathy… Broth – felelte pirongva.

-          Szép név! Anyukám húgát is így hívják! – locsogott megállás nélkül a vörös ciklon. – Milyen szakos vagy? – csapott a közepébe.

-          Textil – válaszolta nagyon halkan.

-          Kár, én grafikus, pedig azt hittem lesz kivel dumálnom. Fenébe is! Miért pont szakmai nappal kell kezdenünk? – mérgelődött. – Amúgy ül itt valaki? – bökött a feszengő lány melletti székre.

-          Nem – rázta meg a fejét. – Szabad.

-          Remek! Akkor üdvözölheted új padtársad – tette le magát.

   Szegény Kathy a meglepettségtől levegőt venni is elfelejtett. Elkerekedett szemekkel bámult a magabiztos és megmagyarázhatatlanul kedves lányra, aki batyuját a padtetejére emelte és eszeveszett tempóban turkálni kezdett benne. Egy üres, sötéték borítóval fedett spirálfüzetet és egy rózsaszín tollat túrt elő méretes kis szütyijéből. Egy laza mozdulattal kitépte a legelső lapot, majd tollát felrázva és kupakját lecsavarva írásra fogta ujjait a megvonalazott papíron.

 Kathy Broth és

              Diana McCall

                 padja          

                        

   Firkálta fel kidíszített betűkkel az A4-es nagyságú lapra, aztán az asztal elejére állította.

-          Jó lesz? – kérdezte.

-          Ö… aha! – bólogatott kábultam Kat, még mindig alig hitte el, hogy ez tényleg vele történik. – Aranyos!

-          Köszi! – lengette meg tollát a levegőben.