Bocsánat, de tegnap fennforgás volt nálunk és engem is váratlanul ért, hol rokon, hol ismerős jött, szóval a gépet csak távolról csodálhattam...

   Jó olvasást kívánok!

-          Jó lesz? – kérdezte.

-          Ö… aha! – bólogatott kábultam Kat, még mindig alig hitte el, hogy ez tényleg vele történik. – Aranyos!

-          Köszi! – lengette meg tollát a levegőben.

   Kathy Diana-val az oldalán egészen felbátorodott és barátságuk, így tizenkettedikre sem romlott meg, sőt mi több egyre jobban ragaszkodtak egymáshoz – csupán a szakmai napokon kellett nélkülözniük egymás társaságát.

   Kathy-re visszatérve angyali természetéhez angyali külső párosult, mint már említett félhosszú csokoládébarna haját általában dauerolva hordta, de nagy kedvence volt még a kreppelés, ám dús haja révén ez a művelet hosszú időt vett igénybe, így nem túl nagy gyakorisággal csodálhattuk meg kusza tincsei édes játékát. Viszont hajcsavaróval elkészített frizurája is ugyanolyan jól nézett ki – véleményem szerint jobban is állt neki. Tízedikben a jó kislány melírozásra vetemedett – Diana győzködés után – sokak ámulatára és szőke csíkokkal borította be, akkor jóval hosszabb tincseit. Ellenben hamar rájött, hogy hiányzik neki félhosszú, rakoncátlan hajkoronája, tehát bő tíz centit levágatott és hagyta lenőni a sárgás szőke sávokat, amik tizenkettedik táján sem tűnt le teljesen.

   Öltözködési stílusa nem volt kihívó, se figyelemfelkeltő szimplán átlagos, mégis csinos törékeny alkatának is köszönhetően. Kat-nél első helyen, főszempontként a kényelmesség állt, második helyen a farmer-farmer hátán alapelv és végül utolsóként, a nem hivalkodó, azonban dicsérendő nőiesség. Megszállottan rajongott a kék és árnyalataiért. A kék-fehér összeállítás volt kedvenc színpárosa. Általában felkapott egy kényelmes kék farmert, felülre egy egyszerű, kicsit kivágott felsőt, plusz egy alaposan szétrúgott tornacipőt és már kész is volt. Az iskolatáskával és az útközben csatlakozó Diana-val boldogan meneteltek a Sunshine Gimi felé.

   Gyönyörű, porcelán sima bőre volt mindkettőjüknek, szépen ívelő, ám különböző arcformájuk és hatalmas boci szemeik – Kat-nek barna, míg Diana-nak zöld.

   Irigylésre méltó barátságukat teljesen ellentététes jellemüknek volt betudható; Kathy volt „jó”, Diana, pedig a „rossz.

   Dögös vörös barátnőnk a város egy igen jól szituált családjának egyszem csemetéje volt, aki így egyeduralmat élvezhetett. Apuci és anyuci, amit csak tudott megadott pici hercegnőjüknek. Diana természetes imádta ezt – de hát ki nem élne a lehetőséggel? –, ezért valamilyen szinte szerette volna ezt meghálálni szüleinek viszonylag kevés bulizással, egész jó tanulmányi eredménnyel, normális viselkedéssel, hogy ne hozza kényelmetlen helyzetbe ódaadó őseit. Magyarul igyekezett a földön maradni és véletlenül se valahol a rózsaszín ködben szállni vadonat új pink autójával. Bár Miss. McCall hercegnőnek kicsit sem volt bonyolult rendesen beszélgetni a mamával és a pápával, mivel neki ritka megértő család adatott – ellentétben az én anyámmal, csak az anyámmal, még nem is egy családdal. Akár öt másodperc alatt képesek voltunk a bolhából véres fenevadat kreálni. De Diana élete ennél sokkal egyszerűbb volt!

   A fiúk szinte kivétel nélkül megfordultak utána az utcán, ahogy keskeny csípőjét ringatta és elbűvölő, vörös, loknis haja újabb-és újabb lépésével ugrott egyet vállán. A természet őt is igencsak vonzó külsővel áldotta meg előző két barátnőmmel egyetemben. Nem volt túl magas, ám annyira alacsonynak sem számított, százhatvanöt centijével pont ideális mérettel bírt. Ő volt közülünk a legkisebb én, pedig a legmagasabb. S már sokat emlegetett vörös haja olyan árnyalattal bírt, amit bárki megkívánt volna, szinte pirosan égett, viszont mégsem volt fullasztó. Szép s erős loknijai lágyan keretezték arcát két oldalról, melyet szépen ívelt szemöldöke és óriási, kerek szemei csak érzékibbé tettek. Orra viszonylag pici volt és szája sem duzzadt a teltségtől, de Diana esetében nem is kellett, akkor túlságos műnek hatott volna.

   Megan és Diana órákat volt képes okoskodni egy-egy ruhadarabról ilyenkor Kathy-vel célszerűbbnek láttuk halkan, feltűnés nélkül felszívódni többnyire a hátsó bejárat segítségével. Diana volt Megan jobb keze, a Divat klub alelnöke, ennek következtében sokszor a negyedórás szünetekben csak annyit hallottunk, hogy a divat, a divat és a divat… – ilyenkor egyeztették a csütörtöki foglalkozások fontosabb momentumait. D. imádata a színes cuccok iránt már ijesztő egyben veszélyes volt. Könyörgöm, ki verekedne össze egy zebramintás forrónadrágért egy huszonéves nővel? Hát nem más, mint McCall bunyós hercegnő, aki végül hazatérhetett a csodás ruhadarabbal meg egy-két kék-zöld folttal, de állítása szerint megérte a kemény küzdelem. Őszintén, én azt hittem apró cafatokra fogják szabdalni a csata hevében, ám csodával határos módon a nadrág megmenekült, majd Dia mesebéli gardróbjába vándorolt.   

   – Dante – ízlelgettem a szó keserű ízét. Ugyanolyan savanykás, citrom aromát éreztem a számban, mint tegnap. – Komolyan mondom, többet citromot se fogok facsarni, kösz Dante! – morogtam magamban, miközben a szöveggyűjteményt találomra kinyitottam valahol. Bosszantott, hogy egy elhunyt, és nevezzük, híres személynek ennyire fel tud mérgelni a puszta említésével. – Valószínű velem van a baj – elmélkedtem tovább. – Mit ártott nekem egyáltalán? – a helyén való válasz a megszületett lett volna, de ezúttal nem álltam meg itt, hanem tovább járatta agyam fogaskerekeit más lehetséges indok találásának céljából. – Nincs találat! – legszívesebben még egy géphangot is kifacsartam volna torkomból, de kissé kellemetlen helyzetet szült volna, legbelül mégis jót kuncogtam elektronikai elképzelésemen.

  

-          Skayla nézed is, amit csinálsz, vagy csak úgy lapozgatsz? – tudakolta Meg. – Mert nagyon jó vagy, tökre máshová nézel, viszont nem tudnám megmondani, hogy hová és pont a 170. oldanál vagy. Hogy csinálod?

-          Ö… szerencsés véletlen?!

-          Na, ki vele min gondolkozol, hogy ennyire máshol jársz? – csapott az asztalra s, ahogy karkötői a falapnak verődtek szinte recsegett az, az ősrégi négylábú fa és vas csoda. – Ki tetszik? Tudtam, tudtam, belezúgtál… ö… ö… mindegy! A lényeg, hogy te szerelmes vagy! Nagyon is! 

-          Megan! Kérlek!

-          Bocsánat tanárnő, megpróbálom leállítani magam! – nézett bűnmegbánó szemekkel Miss. Lewin-re. – Jó leszek!

-          Csendesebben – nyugtázta tanárunk.

-          Ki az? – suttogta arcomhoz hajolva. – Matt? Mark? Pete? – nyögött be csak úgy neveket, akiket az iskolába járó lányok többsége helyesnek talált.

-          Megan, hogy lehetsz ilyen butus? – dőlt az asztallapra Diana. Vörös tincsei beterítették egész térfelét és még Kathy füzetére is átlógtak. – Csak emlékezz vissza, múlt pénteken Bill kísérte haza!

-          Csak a matek leckét kérte el! – keltem védelmemre.

-          Látod, máris indokokat keres! – közölte széles mosollyal az arcán Dia.

-          Csajok Bill arrafelé lakik, mint Skayla és tényleg csak a lecó érdekelte meg amúgy is péntek délután Skayla-val tanultunk, aztán náluk aludtam, sőt csak vasárnap kettőkor mentem haza.

-          Ettől függetlenül tetszhet neki Bill! – okoskodott Megan. – Gyerünk, mondd már meg! Ne kínozz! – rángatta meg felé eső felkarom.

   Legjobb barátok voltunk Megan-nel, de eszem ágában sem volt beszámolni neki és további két barátnőmnek arról, hogy belezúgtam egy nálam minimum öt évvel idősebb pasiba, aki előtt úgy leégtem, hogy jobb lenne meg sem történté nyilvánítani. Egy biztos Izzy örökre megjegyzett magának, mint „Ritka Bunkó – Ritka Béna Kislány”, akinek piát ajánlott problémái enyhítésére. És erről cseppet sem szerettem volna beszámolni – valahogy az ember nem rajong élete legkellemetlenebb élménye elmesélésének ötletéért. Jobb megoldás mélyen elzárva tartani ezt a kis „titkot”. Csak örülhetek, ha nem azért vágta hozzám stressz oldószeres mondatát, mert valami depressziósnak nézett, akinek mindegyes másodperc fáj.

-          Skayla! Egy nevet! – követelte Meg.

-          Dante! – fagyaszottam belé a szót. – Tehát Kathy…

   Az óra fenn maradó részét a Pokol elemzésével töltöttük – Wolf és McCall kisasszony boldogítása érdekében. Arcukról leolvasható volt az érdeklődés magas szintje, ellenben tűrtek, miközben szorgalmasan jegyzeteltek. Iskolába jártak, vagyis kötelesek voltak tanulni – saját érdeküket nézve – és ez is kötelességeik közé tartozott.

   A tanóra végére Kathy egész jól megbarátkozott Dante barátunkkal és még azt is elhatározta, hogy elolvassa az Isteni Színjátékot. – Hát jó! – gondoltam. – Te tudod. Megan és Diana inkább az amőba mellett tette le voksát, de közben nyilvánvaló volt, hogy az ide-oda csúszkáló cetlin rólam és szívemet elrabló, szőke hercegről folyik a találgatás. Inkább nem akartam tudni mi szerepel abban az apró levélkében, így a falon lógó, fehér faliórának másodperc mutatójára szegeztem tekintetem és azzal együtt számoltam vissza az utolsó pillanatokat. – Öt… négy… három… kettő… egy…

   Kicsengettek; a székek fémlábai kellemetlen zajt keltve csikorogtak a padlón, az alaphangerő újra az egekbe szökött a kintről beszűrődő hangok támogatásával. Az osztály egy emberként pattant fel s lendült meg a szabadság kijárat – ismertebb nevén az ajtó – irányába, azonban felhőtlen boldogságunk beteljesedése előtt irodalom néni megszólalt:

-          Állj! Állj! Állj! – intette csendre a jelenlévőket. – A füzetek kérem, vagy azt a lapot, amire elkészült az órai feladat.

   Egy szempillantás alatt egy kupacba rendeztük jegyzeteink, majd Jeremy izmos karjai közreműködésével felnyalábolta őket és a tanár után vitte bemutatva az idős – nála jó pár évvel öregebb – emberek iránt érzet tiszteletét és segítőkészségét.

-          Bírom ezt a csávót, akkora arc – nyújtózkodott Megan és kis híján orrba vágta Kathy-t. – Jaj, bocsi…

-          Csajok! – kiáltott fel Diana. Valamit muszáj lesz meghallgatnotok! – száguldott ki, majd egy perccel később be a terembe.

   Kezében egy ezüstre lakkozott magnót hozott és hozzá tartozó kábelét, míg másik kezében egy kazettát szorongatott, de úgy, hogy az osztály legerősebb fiúi sem lettek volna képesek kiimádkozni markából. El sem mertem képzelni miért ilyen fontos az a flancos kazi, egyáltalán mikor lett Diana ekkora nagy zeneőrült? Amióta ismertem, azóta csak és kizárólag pop zenét hallgatott, akkor is legnagyobb unalma elűzésének céljából, vagy szimplán az énekórai darab nem nyerte meg szimpátiáját. Ennek betudhatóan Madonna slágereinek felét olyan szinte ismertük, mint a nemzeti himnuszt. – Oké, Madonna igazán klassz, és fantasztikus hangja van, csak én más műfajt részesítek előnyben.

-          Mielőtt azt hinnétek, hogy megint Madonna-t, esetleg Tina Turner-t fogok bömböltetni, előre közlöm, hogy az ki van csukva! Alaposan meg foktok lepődni asszem! – helyezte a konnektor közelébe a lejátszót, majd összedugta és áram alá helyezte az azt igénylő kütyüt.

   A kazettát olyan fokozott óvatossággal húzta ki vékony tokjából, mintha gyémántot rejtett volna benne. Elég új cuccnak tűnt úgy, hogy nem tudtam mire számítsak. – Vagy nagyon elvont lesz, vagy valami új dalos pacsirta éppen futó nótácskájával fogja kényeztetni hallószervünk – figyeltem a ritkára belassult Dia-t. – Mi ez a fokozott körültekintés? 

   Kétség sem fért hozzá, hogy anyámmal való, tegnapi összecsapásunk óta még nem múlt el flegmázásom felsőfokú műveltsége, a folyamatos szitkozódást meg inkább hagyjuk. Ilyenkor mély késztetést éreztem arra, hogy megcsapjam magam egy jól irányzott ütéssel, abban a hiszenben, hogy visszaállnak alapbeállításim; a kedves, csöppet hallgatag, mégis viccelődő lány mivoltom.

-          Kíváncsi vagyok! Ez a Welcome To The Jungle című számuk, hallgassátok végig, aztán várom a véleményeket – nyomta meg a lejátszás indításához szükséges gombot hiperaktív vörös ciklonunk.

   A magnó felbőgött, majd kapásból bömbölni kezdett a kemény, zúzós rock – ismétlem –, rockzene odavágós gitár-és dobalapja. Elkerekedett szemekkel bámultuk Diana-t, aki a ritmusra riszálta csípőjét és kiengedett fürtjeit ide-oda dobálta. A zene eközben durvább ütemre váltott és ezzel egy időben belépett az énekes, de olyan hangon, amilyen életemben nem kényeztette még hallójáratom. A hang magas, enyhén visító, azonban nagyon is jó volt. Szó sincs tréfáról, a leírással ellentétben igenis jól hangzott a ritmusos ütemre. Sőt, tetszett! – jobban, mint bármi más. A dal végére érve ez a véleményén csak megerősödött bennem. Amúgy is személyes kedvencem volt a rock erős, lüktetős műfaja, ám ez a mestermű megbizonyosított róla, hogy nem hiába szeretem. A gitár- és a dobjáték remekül passzolt az énekes különleges hangszínéhez. Kiegészítették egymást!

  

-          Milyen?

-          Kibaszott jó! – vallott szint Megan. – Fú, basszus és pusztán most voltál képes megmutatni? – förmedt rá.

-          Na… hát… izé… – kereste a megfelelő szavakat. – Én se olyan régóta ismerem őket, pontosan csak huszonegy órája! – Kathy? Skayla? 

-          Tetszik. Jó – fejtett ki bő meglátását Kat.

-          Őszintén? Megleptél – szólaltam meg kis szünet elteltével –, álmomban sem feltételeztem volna, hogy rock zenét akarsz mutatni nekünk, habár az igazat megmondva, ha nem játszottad volna le, most biztos, hogy öri hari lenne – fintorogtam a sablonos kifejezésen. – Vagy rosszabb!

-          Szóval bejön – vonta le a következtetést Dia. – Ó, hogy én mennyire szeretlek – csimpaszkodott nyakam köré. – És lenne kedved eljönni velem a koncertjükre? – bökte ki csak úgy váratlanul. 

-          Ez kérdés?! – mosolyogtam pimaszul. – Még szép, hogy megyünk!

-          Csak, így simán? Anyud meg sem kérdezed? – hápogta legjobb barátnőm.

-          Nem! – feleltem, mintha ez természetes lenne. – Örüljön neki, hogy meg van minden idegesítő, nyamvadt kis tantárgyból az A+ és maradjon csendbe!

-          Ö… oké! – dadogta. – Kis máker, sose kaptál rosszabb jegyet A+-nál – próbálta oldani a pillanatok alatt keletkezett feszültséget.

-          Szuper! Na, akkor koncert huszonegyedikén, szombaton úgy, hogy addig feltétlenül el kell ugranunk vásárolni is, hiszen a mostani gönceim közül egybe sem mehetek!

-          KI vagy te? Megan Wolf? – forgattam szemeim. – Ő hajtogatja folyton ezt, szerinte az is lejárt cucc, amit előző nap vett – sandítottam az említett személyre.

-          Hé! Kikérem magamnak! Ez én vagyok! Ha panasza van, kérjük, kíméljen meg tőle! – öklözött vállamba, de csak finoman. 

-          Jön még valaki GNR-re? – kajabált közbe a kis vörös.

-          Tanulnom kell – sóhajtott fel lemondóan Kathy. – Le vagyok maradva egy csomó tantárgyból!

-          Így, hogy mondod nekem is neki kéne állnom… azt se vágom, miről beszélünk fizikán, a matekot meg ne is említsük. A múltkori dogám is csak, úgy lett ötös, hogy Miss. „Mindent tudok” Grace babáról lemásoltam. Kicsit sem volt necces!

-          Akkor csak mi megyünk – bontotta szét elektronikai tákolmányát Diana barátnőm. – Guns N Roses forever – ordította el magát az ajtóban kezében kis csomagjával. 

   Halványan elmosolyodtam s magamban nyugtáztam, hogy tök normális barátnőim vannak – már amikor. Diana két perc szenvedés után visszatalált az osztályterembe, majd az ajtóban álló fiúkon átverekedve saját helyére szambázott. Megigazította hosszú loboncát, felkapta bőrkabátját és szintén bőrtáskáját a padlóról, aztán megindult a grafikás csoporttársai felé egy gyors köszönés kíséretében. Kathy és Megan ugyanezt tette azzal az apró kivétellel, hogy ők az aulába kanyarodtak ki, mivel a textilesek tanterme az iskolán kívül volt. Én aznap kerámiára voltam beosztva, tehát rám még várt egy gyors átöltözés a kera viseletbe – ami alatt egy fehér kantáros munkásruhának becézett kezeslábast kellett érteni. De az agyagozáshoz tökéletes viselet volt, bár azt az idétlen kantárt sosem húztam fel, csak lazán lábamnál lógott.